Mikor oda állok elé a kifeszített vászon a szemembe néz, és én vissza, erőfitogtatás, vagy valami más?
Nem kiválasztjuk aznapra a falkavezért, ha a vászon győz, már megyek is tovább, ha úgy gondolom, van, esélyem nekilátok.
Azután ha a fejemben kész a kép, előveszem a színeket. Először a kedvenceket. A pain szürkét, a cinóbert, a párizsi kéket. Régen szerettem a krapp lakkot ma kicsit harsánynak találom. De szeretem a nedv zöldet, és a fehéret.
Kezdeném már, mert agyam lüktet, de a kezem még ellen áll. Érdekes ez az állapot. A fejem hiába gondolkodik, hiszen nem tud ő semmit. Ami vászonra kerül, az a lelkemből kerül elő.
Valaki egyszer írta nem tud rajzolni, hát elárulom én sem. Csak festeni „tudok”, inkább úgy mondom szeretek. Nekem, ha megérzem, a festék illatát megszűnik a világ.
Csak a vászon a színek és én. Csak mi létezünk. Néha gyötrelmes, kín ilyenkor abba hagyom. Tudomásul veszem ez nem az én napom. Máskor meg a kezem nem áll meg. Belepiszkál a színekbe, teszi a vászonra, én meg csak nézek, illetve hunyorgok, hiszen alig látok.
„Nem tudom mi ez, de jó nagyon”, nem tudom kitől, és miért kaptam a festés örömét kb 40 éve.
Igen 40 éve kezdtem el festeni, nem tanultam soha. Már, mint a művészetét a festészetnek. Nem jártam nagynevű és híres festőkhöz, művészekhez.
Valamicskét azért tanultam kb 4 -5 évig, ami igazából az elméleti síkon működött, mert "parancsra "nem lehet festeni.
Tudom a tanult művészek, látják is a hibákat. Én nem látom, nézhetem, ameddig akarom. Nem értek hozzá, csak csinálom, mert csinálnom kell. Nem élhetek nélküle.
Egyszerre eszembe jut egy gondolat, és társul hozzá egy kép.
Ilyenkor ülök, vagy állok „vászonszeretőm „elé és varázsolunk egyet, mert nekem ez maga a varázslat.