Ringott karcsú dereka, mint búzakalász a szélben,

Táncra kértem Őt, táncolva zenét hallgattunk az éjjben.

Kedves hangja, bele olvadt a természet hangjába, maga volt a mámor!

Csak táncoltunk, táncoltunk, jártuk a mámorító táncot.

Együtt örültünk, nevettünk, zenget belé, erdő, mező, és Ő, csak táncolt!

Velünk dalolt, játszadozott, minden, ami körülöttünk látszott.

Enyhe szellő fáklombjait simogatta, ők suttogtak,

keringőt járt a természt, és mi velük táncoltunk dúdolva.

Mámorító friss illata keveredett ózondús levegővel,

És én magamba szívtam, melyet feledni nem lehet.

Ott voltam minden ünnepi táncon a természetben veled,

Melyet a természet rendezett.

Fontál sok szép koszorút, szórtad a virágot,

És hajad velük oldalomon díszítették a világot,

Melyre a természet is rácsodált.

Lassan feledésbe merült, de emlékedbe idézem én:

Kedves és gyönyörű volt közös táncunk,

Eggyütt a természettel, mely ma is bennem él.

Még ma is hallgatom a fák lobjainak suttogását,

Bámulom a természet oly csodálatos táncát.

Bámulom Őt is, de már szikkadt derekát,

Mely nem hasonlít a ringókalászokra,

De mégis csodálatosa látvány,

Mert felidézi elmult életünk zöldelő sátrát.

-         Sándor. -