Azt gondolom, hogy sokan vagyunk akik szeretjük a lovakat, hiszen ősidők óta, harcban, munkában, szórakozásban, hüséges társa az embernek, és a leg nemesebb, és tiszta a háziálatok között. Ez a csodálatos teremtmény, hajland az emberfiát hátára venni, vágtázi velünk, olyan élménybe részesit enibenünket, melyet csakis azok ismerhetnek, akik megülik a büszke paripát.    

           LÓHÁTON

Az ember önmagában félember,

lován ülve, már egész ember.

Sőt, úgy érzi magát, mint egy király!

Korona nincs a fején, bár,

úgy érzi, hogy övé az egész világ! 

Szerettem az ifjúkori lovagló tétet.

Istenem, hogy szerettem őket!               

Idegesen horkolt, toporzékolt a gyönyörű mén,

Fölpattantam rája megültem nyergét.

Viharként vágtázott alattam a gyönyörű mén,

Mint ősmagyar az ázsiai sztyeppén!

Ültem a nyeregben, néha vakmerően!

 - rajtahát! - gyihéé!

Mint viharfelhő úszott a levegőben,

 bogár- feketeszőrű mén.

Olykor vakmerő volt a vágta.

Görcsösen fogtam a gyeplőt,

a mén ordas nyerítése, 

fölverte a csendet falun és mezőn.

Néha vissza fogtam a vágtát,

pedig élveztem gyönyörét!

Éreztem fiatal karjaim

hatalmas erejét!

Ma már hátat fordítok a lovaknak.

Izmaim sem rezdülnek a paták zajára,

Lomhán rugdosom az utca köveit,

amint egy - egy ló mögém kerül,

 - pedig be szép!

Mert sok év,

 vállamra hatja fejét.

Budár Sándor.  Érbogyoszló.

---------------------------------------------------------------------------------------