EGY GONDOLAT BÁNT ENGEM

 Amint közeleg az út vége,

   meg-megállok, emlékezek,

   hogy, mély sokat adott az anyám nékem.

Egy gondolat bánt engem,

    mely nyugtalanít szüntelen,

   hogy nem köszöntem meg elégé a sok jót,

   amit anyám adott nékem.

Minden anya jó, szereti gyermekét,

   ha kell feláldozza életét.

Az én anyám - oly sokat szenvedett,

  hogy szerethesse gyermekét.

Szegény volt, olykor kenyérből sem tudott adni eleget,

    de gazdag volt lélekben,

    szeretettel pótolta a hiányzó kenyeret.

Kesergett, sírt, hulltak könnyei,

    mikor megint terhes lett,

    Istencsapásnak vette,

 Mikor világra jöttem, elszállt a kesergés,

   helyében nagy szeretet kezdetét vette.

Zivataros hidegtélben kisgyerekként

   sokat fáztam a hidegházban,

   milyen jó volt, mikor anyámhoz bújtam,

   testével melegített az ágyban.

Óvott, hidegtől, mindentől,

    ami gyereknek ártani tud,

    testéből nemcsak meleget,

    tejet, táplálékot is adott.

Hiába igyekezett megtenni, mindent,

    amit egy anya tehet,

    mégis a halálingemet kétévesen

    reám kellet, hogy vegyem.

Apám, anyám, kevéske kis örömét,

    valaki megsokallta talán,

    akkor tájban, majdnem mindenházban

     bekopogott gyerekekért a halál.

Három napig, mint kiterített tisztabúza feküdtem,

     siralom völgye lett a ház,

     ágyamtól nem mozdult anyám,

     egyetlen szó nem hagyta el ajkát,

           csak Isteni fohász.

Egyszer csak megmozdultam!

     - talán csoda történt, mint a mesében?

Anyám sírt örömében, s halkan suttogta,

      hogy van Isten az égben.

Kinyíltak szemeim; sírtam, bőgtem…

     talán megéheztem?

Könnyes szemmel biztatott anyám,

     hogy, sírjak, bőgjek, ahogy csak tehetem!

Megmenekültem,

     mert valaki és anyám így akarta.

Egész gyerekkoromat anyám,

    féltőgondoskodása,  szeretete, betakarta.

Az anyák tudják, hogy szeretetük

     csak kenyérrel lehet egész,

     öt gyerek mellet életéhez tartozott

     a summás marékszedés.

Hajnaltó estig fáradozott,

     hogy nekünk jó legyen,

     éjszaka, varrta, foltozta, ruháimat,

    hogy reggel legyen mit felvegyek.

Hogy örültem reggel!

   - mondta anyám, mikor felébredtem -

Ezt a szépruhát az éjtündére hozta,

     a szék karjára odatette!

Fiatalként özvegyen maradt a sok gyerekkel,

    tetőzte addigi fájdalmait,

    féltette gyerekeit a szegénységtől, bajtól,

    a sors meghiusította álmait.

Hogy örült, amint látta, hogy felnőttem,

    olykor teteimért kesergett,

    mais hallom intőszavát,

     amit megérdemeltem.

Búcsúzó estémen, mikor katonának mentem,

     keserves dallomra, mindenki múlatott,

     egyedül anyám, sírt, zokogott, a sarokba.

Elhagytam, kirepültem anyai fészkéből,

    követtem ifjúkorom sorsát,

   Ő, egészéletében,

   tíz körömmel ragaszkodott hozzám.

Megöregedett, nővéremnél betegen feküdt,

     meglátogattam,

     örömkönnyek csillogtak szemeiben,

    szerette volna, ha gyakrabban láthatna.

Lelki füleimmel most is hallom;

   - vigyél magaddal - de én nem tettem.

Örökké fájni fog, hogy anyámnak,

     ezt a kérését nem teljesítettem.

Ez a gondolat bánt engem!

    Egy anyai kérést nem teljesíteni?

                 Vétek!!

 Sajog belé lelkem, amég élek. 

Boldogok, kik szülőanyukat szerethetik,

     kéréseit is, teljesítik.

Ajálom, mindenkinek,

     hogy tegyék meg, a még tehetik.

          Budár Sándor.

--------------------------------------------------------------