(Igaz történeten alapul)

Ani nagydarab, nem túl vonzó lány volt.

Voltaképpen kövér volt.

Az ifjúsági csoport tagjaként részt vett a legtöbb ifjúsági rendezvényen és bibliaórán. Egy este az ifjúsági vezető egy olyan szituációs játékkal vezette be az alkalmat, ami a „Mentőcsónak" címet viselte.

A jelenlévő tucatnyi középiskolásnak azt az utasítást adta ki, hogy székeiket úgy rendezzék el, mintha egy mentőcsónak ülései lennének, majd azt mondta: „Ti tizenketten egy hajótörés egyedüli túlélői vagytok.

Egy szombat reggel egy kisfiú a homokozójában játszott. Ott volt nála egy doboznyi autója és teherkocsija, a műanyagvedre és egy fényes, piros műanyag lapát.
  Ahogy  utakat  épített,  és  alagutakat  ásott  a  puha  homokban,  talált  egy  nagy  követ  a homokozó közepén. A fiúcska körülásta a követ, és így sikerült kiszabadítania a homokból. Nem csekély vesződséggel nyomta-taszigálta a követ a lábával. (A fiúcska nagyon kicsi volt, a kő meg nagyon nagy.) Amikor a homokozóláda  falához ért a kővel, azt látta, hogy nem tudja átgurítani rajta.

Uram, olyan vagyok, mint a repülni tanuló kismadár. Szárnyaim még gyengék, hogy a levegőben tartsanak, a hitem, hogy lesznek erősebbek, még kevés. Nézek ki a fészekből, tapogatom testemen az elmúlt zuhanások nyomait, irigykedek azokra a testvéreimre, akiknek már jól megy, és sajnálom azokat, akiknek még annyira sem, mint nekem. És közben azon gondolkodom, hogy talán lehet élni repülés nélkül is.

Uram, a madarak megtanulnak repülni. Te azért adtál szárnyakat nekik, mert a levegőben akarod látni őket, szabadon és tisztán, sártól és portól mentesen.