Régi időben az emberek főképpen húsételekkel táplálkoztak. Az állatok húsát nyersen, utóbb szabad tűzön sütve ették meg. A növényi táplálék csak a húsételeknek kiegészítő része volt.

Hosszú évezredek múltak el anélkül, hogy az emberek a gabonán kívül a többi növényi táplálékokat is kelőképen felhasználták volna. A manapság termesztett főzeléknövényeket javarészt ismerték ugyan, de még Krisztus születése idején is számos nép megvetette azokat, akik csak zöldséggel, főzelékkel táplálkoztak. Azt mondták rájuk, hogy füvet esznek, mint az állatok. Későbbi időben azonban bizonyos főzelékeket és zöldségeket a régi perzsák, egyiptomiak, majd pedig a görögök és rómaiak is fogyasztottak.

A Krisztus születését követő évszázadokban, amidőn hazánk nyugati fele- Pannónia néven -római gyarmat volt, a római katonák ismertették meg ezen a földön a konyhakerti növények termesztését. Innen terjedt el a főzeléknövények termelése Közép-Európában, később pedig Európának minden országában.

Legrégibb konyhakerti növény, amelyről az ókori görög és római történetírók feljegyzései is megemlékeznek, a hagyma. Hérodotosz görög történetíró megemlíti, hogy az óriási egyiptomi piramisoknak (a fáraók hatalmas sírboltjainak) Ezernyi építőmunkása közt egy alkalommal 1600 talentum ezüstöt érő hagymát és retket osztottak ki. Ez az összeg mai pénzben átszámolva kb. 160 millió forintot tenne ki.

Minél műveltebbek lettek azonban az ókori népek, annál többféle növényi táplálékkal kezdtek megismerkedni. A régi germánok a mai Olaszország- az akkori Itália -földjén ismerkedtek meg a hagyma növénnyel, amely különben Indiából került Kis Ázsiába és Palesztinába, onnan pedig Itália területére.

A lencsét, tököt és kelkáposztát már a biblia is említi. A zsidók és az egyiptomiak körülbelül 6000 évvel ezelőtt termesztették ezeket a növényeket. Az újtestamentum említi Aháb király káposztáskertjét. Zsidók révén jutott a kelkáposzta a mai Olaszország földjére, a rómaiak birodalmába, onnan pedig Európa többi országába. Ezért nevezik sok helyütt még ma is olasz káposztának.
A kel elnevezés a latin caulis (ejtsd: kaulisz) szóból ered, ami kocsányt jelent. A kelkáposzta tudniillik régente kocsányos, magas szárú növény volt.

Sokkal fiatalabb növény a kelvirág, (karfiol) amelyről csak az 1580. évben jegyezték fel, hogy Egyiptomba nagyban termelik. A kelvirág az 1600. Év körül jutott Európába, ahol nemsokára mindenfelé elterjedt.

A fejeskáposzta ősi hazája Egyiptom, ahonnan valószínűleg a görögök vitték tovább 600 évvel Krisztus születése előtt. Ősrégi konyhakerti növény a borsó és a bab. Borsót találtak tudósok az őskori barlagokban, amelyben Európa legrégibb lakói éltek és a kis ázsiai Trója város kiásott romjai között is. A borsó nevét ismeri a szanszkrit nyelv.

Mivel ezt a nyelvet Indiának őslakói beszélték, ma pedig már egészen kihalt, a történelemtudósok szerint a borsónövényt évezredekkel Krisztus születése előtt először Indiában termesztették. A görögöknél és a rómaiaknál a borsó és a hagyma volt évszázadokig a szegényebb néposztályok tápláléka, éppen úgy, mint a lencse.


Amikor Kaligula a hírhedt római császár Egyiptomból egy hatalmas és szép obeliszket (óriási emlékoszlopot) hozott el hajón Rómába, -akkor a régi feljegyzések szerint- nem kevesebb, mint 120 ezer véka lencsét öntetett a hatalmas teherhajóra, hogy odafelé se menjen üresen. Az oszlop, melyet akkor Egyiptomból elhoztak, ma a római Szent Péter-templom előtt áll és a szent városnak egyik ékessége.

A zöldborsó fogyasztása alig háromszáz éves szokás. Kezdetben drága csemege volt. XIV. Lajos francia király idejében az 1660. év körül, egy icce (kb. háromnegyed liter) zöldborsóért 50 tallért, mai pénzünkön 250. 000 Ft-ot is szívesen megfizettek a gazdag francia főurak. A babot a görögök és a rómaiak szent növénynek tartották. Egyiptomban viszont a bab tisztátalan étel számba ment, amelyet az egyiptomi vallás parancsa értelmében érinteni sem volt szabad. A bab őshazája egyébként India.

A töknövényekről az ótestamentum is említést tesz egy helyen. A régi feljegyzések szerint a tököt Indiában Krisztus születése előtt 400 évvel ismerték. Óriási uborkához volt hasonló, nyersen ették, és ha megért, megsütötték. Az uborka képét számos régi egyiptomi faragvány örökítette meg. A közönséges tök hazája az amerikai Mexikó a mai Texas területe. Európában először 1583-ban említik és 'török töknek' nevezik. Ettől fogva az új főzeléknövény mindenfelé elterjedt és ma már Európa szerte, termesztik.

A dinnyét sem az ókori görögök, sem a rómaiak nem ismerték. A cukordinnye vagy sárgadinnye a mai Olaszország földjére Krisztus születése után való évszázadokban jutott ősi hazájából, az ázsiai tatárok földjéről és a Kaukázus hegyvidékéről. Irán (régen Perzsia) és a vele határos déli országokban, még ma is óriási mennyiségben termesztik. A görögdinnye, vagy vizesdinnye, Afrikából került Európába.

A retek, répa, paszternák, zeller, paraj és saláta ősrégi időktől ismert növények. Pinius római történetíró külön emlékezik meg a germánok, termesztette retekről, midőn Germániáról ír. Szerinte az óriási germán retkek némelyike akkora, mint egy kis gyermek. A retek hazája különben Kína.

A sárgarépa magját a tudósok őskori barlangokban és több ezer éves egyiptomi sírokban is megtalálták. Mielőtt az emberek a burgonyát megismerték, fontos táplálékuk volt a répa. A fehérrépáról (ma gyökér) a rómaiak azt tartották, hogy a leghasznosabb növény, mert gumós gyökerét ember és állat megeheti, fiatal hajtása jó főzelék, levelei pedig takarmányul szolgálnak. Napjainkban petrezselyem néven ételek ízesítésre használjuk levelét.

A paszternákot Tibériusz római császár úgy szerette, hogy a Rajna mentén lakó germánok az adóikat javarészt ezzel fizették. A zellert az ókori görögök éppen úgy használták levesbe és salátának, mint mi.

A saláta a perzsáknak volt kedves eledelük. A fejessalátát és az endiviasalátát a perzsákon kívül a görögök és a rómaiak is jól ismerték.

Az olajjal és ecettel elkészített saláta későbbi évszázadokban olasz földről terjedt el Európa más országaiban.

A paraj (más néven spenót) Közép Ázsiából jutott az arabok révén Európába Spanyolország közvetítésével.

Sokkal később ismerték meg Európa népei a spárgát és az articsókát és csak Amerika felfedezése után jutott el hozzánk a burgonya és a kukorica.
forrás:Horváth Tamás
horvath.t@lakberendezes.hu