Nincs másom. És az sem enyém,
Az én könnyem nagytitkos messze tenger,
És én úgy állok partja meredekjén,
Félve és fázva, félig-húnyt szemekkel.
És a szemem lehúnyni sem merem,
Mert a tengereken sziszegnek az éjek,
És elzsibbaszt egy szörnyû félelem;
És a szememet kinyitni is félek.
És úszni kellene és nem merek,
Hiába hívnak messze tengerek;
Csak reszketek, vacogva reszketek.
És, jaj nekem, egyhelyben állok.

Gyengék vagyunk és sérülékenyek,
de hogy ne lássa rajtunk senki,
öklünket rázzuk a világnak,
büszkén viseljük sebeinket,
hisszük, hogy nem tartozunk másnak,
csak önmagunknak.

Éjszaka...vagy,
ha álmatlan hajnal éber
forgolódás közben talál,
megrebbenve, mint gyertya fénye

kimondjuk sugva, szinte félve
mindenkinek a titkok- titkát,
mit eltemetni végleg nem lehet:

gyengék vagyunk...és sérülékenyek...

Falcsik Mari - Altató

Falcsik Mari - Altató

Ismerem magamat
tudom mit beszélek
ha köszönöm százszor
mit ezerszer bántam,
hogy csak félbe-szerbe
sikerült az élet
és Te megmaradtál
álmom birtokában.

Azt, hogy bántottalak volna, tudhatom jól
hisz erõs vagyok, alakító kezû.
Az emberben annyi beste árnyék tombol
néha még nem ütni sem olyan egyszerû.

Volt-e? Nem is volt hely más életnek bennem
mellettem is alig, míg tartott küzdelmem.
A parancs az volt, hogy önmagam kell lennem.

audrey

Tudom, tudom ... írni is illene néha. De, egyszerûen nem jut rá idõ, agy, akarat, kedv ... pedig olyan jó lenne megfogalmazni a boldogságot. A néha elöntõ szomorúságot. A félelmeket. A kétségeket. Az örömöket, a gyönyörû perceket. De folyton ez a rohanás. A dolgok helyrerakása. Jobban mondva: újra rakása. Építkezem. Egy új életet építek, amelybõl kiesnek emberek, de beépülnek újak. Harcolok. Szülõkkel, gyermekkel, érzelmekkel, vágyakkal, önmagammal.

 Nyaralni voltam, így nem tudtam feljönni, de mostmár újra itt vagyok.

Matekórán a tanárnõ megkérdezi pistikét:
- Pistike! Mit csinál anyukád, ha 6 krumplit kell 7 felé osztani?
- Krumplipürét!

félúton vagyok a régi és az új életem között

ajtók zárulnak, ajtók nyílnak, társak elvesznek, társak jönnek

 minden változik az én világomban, ahogyan változom...nem félek

tágul a tér, nagyobb a látókör, több a lehetõség  van bátorság:

választani,

felelõsséget vállalni,

tükörbe nézni,

elfogadni,

aki nincs velem az nincs ellenem egyszerûen már nincs szükségünk egymásra

volt akire sosem volt csak jött aztán ment

nincs bennem elég elszántság nemet mondani nekik függök a megfelelési kényszertõl...még

néha fáj vagy megvisel az elengedés

amikor megérkezem az új életembe amikor végre teljesen tudatos leszek

nem fog számítani

azt fogom mondani, gondolni és érezni:

meg sem történt

és üveggolyóként hullnak szét a padlón

elgurulva tõlem

mindenki a maga útján

ez így van jól.