Tudod arra gondoltam,
mikor eltûnik
az angyal az emberbõl,
akkor megjelenik benne minden,
ami rossz a világban,
néha csak egy gondolat erejéig,
de az ember,
aki oly könnyen ítélkezik,
szembesül azzal,
hogy bizony benne is ott van
az irigység,
a rosszindulat, a káröröm,
nem tudatosan, nem akarattal,
talán csak mert gyenge,
a hirtelen felébredt érzésekkel,
nem tud mit kezdeni,
szégyellni való titka lesz,
amit el kell rejteni
el kell rejteni,
a szekrény alá kell söpörni
pedig talán nincs is jelentõsége,
nem lesz tõlük rossz az ember
csak átsuhan,
tanyát nem ver a gonosz,
mint egy gyors röptû madár,
az ember nem ismeri magát,
de azt hiszi,
jól látja, rossz nagyon,
a többiek oly szép arcot mutatnak,
bennük mindez nem lehet meg,
és õ is beáll a sorba,
a többieket ámítók sorába,
szeretni nem tudja önmagát,
magát nem tudja becsapni,
hogy más ne lássa,
elkezd játszani,
szeretné önmagát elveszíteni,
de talán,
ha egyszer képes lesz szeretni,
akkor messze tûnik a haragnak,
a rosszindulatnak a felhõje is,
mert semmi nem lesz igazán fontos,
semmi, csak a szeretet,
kezdi magát szépnek látni
belülrõl szépnek látni,
talán, mert
a szeretet ereje mindent bevilágít.

Tudod arra gondoltam,
mit is kereshetünk ezen a Földön,
merthogy valamit keresünk, az biztos,
különben nem jönnénk újra, meg újra vissza,
valamit keresünk, mégpedig olyat,
ami egyszer már megvolt,
ami talán a miénk volt,
de amit elveszítettünk az idõ folyamán,
különben miért keresnénk,
csak az hiányozhat, amirõl tudunk,
amirõl tudjuk, hogy valahol létezik,
vagy talán már csak azt tudjuk,
keresünk valamit,
hogy valamit meg kell találnunk,
de olyan régen elveszítettük,
hogy már azt se tudjuk,
mit keresünk,
talán azért nem találjuk,
mert mindig csak a fény felé igyekszünk,
mindig csak a világoson keresünk,
pedig lehet, hogy nem elõre,
hanem visszafelé kellene mennünk,
sötét alagutakon keresztül,
hogy oda eljussunk,
ahol még egészségesek voltunk,
ahol a világ egyetlen óriási kert,
ahol soha nem fáztunk,
és soha nem éheztünk,
ahol mindig csak annyit ettünk,
amennyire szükségünk volt,
ahol csak ki kellett nyújtani a kezünk
az égi-földi gyümölcsökért,
ahol nem volt bánat,
öröm se volt,
ahol annyi gyerek született,
amennyinek születnie kellett,
ahol nem volt kielégületlenség,
és ezért nem kellett kielégülni,
ahol, ha két ember
megfogta egymás kezét,
akkor soha többé el nem engedte,
tudták, kinek a kezét kell megfogni,
ahol nem volt béke,
és nem volt háború,
ahol az esõ mindig ajándék volt,
igen, lehet, hogy azt a helyet keressük,
oda szeretnénk visszajutni,
talán ehhez iránytû a szerelem,
oda kellene eljutni,
ahol még nem volt a világnak
hormonzavara,
amikor elég volt az elég,
beteg lett a világ,
s nincs ki megmondja neki,
hogy hormonzavarosan botorkál elõre,
pedig lehet, hogy úgy kellene tennie,
mint a tékozló fiúnak,
visszamenni az apa házába,
megtalálni a keresett,
oly régen elvesztett harmóniát.

Engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek,
Látni akarom, és érezni azt, amit lehet!
Égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak,
Legyen úgy, ahogy nem szabad!

Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget
Csak egy tűzhelyet kívánok.
Hívó lámpa fényt, meleget azoknak, akiket szeretek.
Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, jó könyvet, és kevés embert.
De az aztán Ember legyen!