"Tudod arra gondoltam,
hogy
mikor az ember elindul,
akkor két út között választhat.
Az egyik egyszemélyes,
út
csak az ember mögött van,
minden újabb lépés
bozótba ér,
időnként jégfoltos is.
Ahhoz,
hogy haladni lehessen,
ahhoz ki kell taposni az utat.
Saját utat kell taposni.
Egyedül a vadonban.
Mint ahogyan teszik
a vadállatok.
Szabadon,
veszélyeknek kitéve.
Ez a különcök útja,
a csavargóké,
a másra vágyóké,
szóval a bolondoké.
Lehet, hogy tudatosan
senki nem lép
erre az útra.

Talán
mindnyájunkban benne él
a vágy,
ezen az úton indulni,
de félünk
a kiszámíthatatlanságától
félünk,
különcnek tartanak.
Attól,
hogy nem ismerjük előre
a következményt.
A lépés következményét.
Lehet,
ezen az úton szebb a táj,
de az is,
hogy veszélyes szakadékok
keresztezik.
Nincs térkép, nincs útjelző.
De talán legjobban attól félünk,
senki nem tart velünk.
Magunkra maradunk.

Ezért általában a másikon,
a széles,
kitaposott úton indulunk,
amelyiken már sokan áthaladtak,
ahol nincs váratlan veszély,
ahol az út megmondja,
merre tovább.
Ez biztonságosabbnak tűnik,
olyan,
mint egy emberkert.
Biztos az étel, biztos a fedél,
társ is akad, sok is,
de valamiért itt is magányos.
Az ember.

Ilyenek lehetnek
a szerelemnek az útjai is.
Van egy bevált,
egy kitaposott,
amelyikről tudni lehet,
először hegynek fel,
azután mély völgybe vezet.
És van egy másik,
egy másik út,
ahol mindig csak
az eddig megtett lépés
ismerős.
Ahol minden lehetséges.
Lehet,
hogy ezen az úton
szebb a táj.
Lehet,
hogy itt társ nélkül marad.
A szerelem."