Tudom, tudom ... írni is illene néha. De, egyszerűen nem jut rá idő, agy, akarat, kedv ... pedig olyan jó lenne megfogalmazni a boldogságot. A néha elöntő szomorúságot. A félelmeket. A kétségeket. Az örömöket, a gyönyörű perceket. De folyton ez a rohanás. A dolgok helyrerakása. Jobban mondva: újra rakása. Építkezem. Egy új életet építek, amelyből kiesnek emberek, de beépülnek újak. Harcolok. Szülőkkel, gyermekkel, érzelmekkel, vágyakkal, önmagammal. Osztok és szorzok. Menekülök vagy bátran harcolok. Néha kiabálok, néha sírok, s vannak pillanatok, amikor elérzékenyülök: másoknak apróságnak számító dolgoktól. Csalódások és tőrdöfések, amelyek lassan már nem fájnak. Sem főnöktől, sem baráttól, sem apámtól, sem volt férjtől. Mert van egy burok, amely megvéd. Magam építette burok, mégsem egyedül alkottam. S ettől lesz még csodálatosabb!