-Végy a kezedbe egy könyvet!

-Melyik legyen? Ez jó lesz?

-Mindegy. Amelyiket szeretnéd.

-Akkor ezt!

-Most nyisd fel,de lassan,mintha a könyv vezetné a mozdulataidat…

-Így gondoltad?

(Válasz nélküli mosoly).

-Most lapozz bele! (Egy,kettő,három….száznyolcvan). És most újra! Érzed már?

-Nem! Mit kéne éreznem?

-Újra! Lapozz! Csak finoman,mintha a hajad simítanád hátra. Mintha úgy akarnád megismerni a történetet,hogy nem tudsz olvasni. Fusson a kezed rajta,pörgesd az ujjaid közt!

A szépség van,létezik,de mi az? Külsőleg festhet jól bárki,bármi. De nem látjuk mégsem szépnek! Aztán más,ami jelentéktelennek tűnik a tömegben lehet csodás,egyedi és érdekes! Nézhetek egy poharat,nézhetem,mint egy helyet,egy űrt,amit meg lehet tölteni tartalommal. Engedhetek bele vizet,lehet félig teli,vagy félig üres is. El is törhetem,amitől csorba lesz,s ezért már nem is tudom hasznát venni. A test is egy pohár. Ráaggatunk ezt azt,jelentőségteljesen végig sétálunk az utcán,a nem törődöm pillantások is elkerülnek,de mi felemelt fejjel lépdelünk. Mondván:legalább magamnak tetszeni akarok.

…Mi a legszebb egy nőben?

Mikor lassan kihámozza az ébredés az álmokból. Felkel a nap,s az ablakon át beszűrődik az egészséges,boldog fény. Kontúrt rajzol az arcnak,melegséget áraszt. Mintha egy táncot járna rajta. Egy lassút…

Én nézem. Csöndesen. Mozdulatlanul…

A szeme ébredezni kezd,kinyílik,tapogat a fény és az árnyék között. Fordul egyet a test. Csak egy kicsit. Még így is jól látom. Érzem,ahogy feltöltődik élettel a teste.

Mi a legszebb egy nőben?

Mindig van egy közelebbi és egy távolabbi gondolat. Mindig van szó,mindig vannak Szavak. Szó,szó,szó. Ahogy Mark Twain mondta:”A megfelelő és a majdnem megfelelő szó között akkora a különbség,mint a villám és a te villád között”.

Honnan születnek a szavak? Csupán véletlenszerű betűk láncolata? Van közük egymáshoz,akkor is,ha rossz billentyűt ütök le? A sorrend miből tör elő,s merre halad? Értelmet találunk-e benne? Vannak-e válaszok a kérdésekre,vagy beérhetjük azzal,hogy így van és kész?!