Mindig van egy közelebbi és egy távolabbi gondolat. Mindig van szó,mindig vannak Szavak. Szó,szó,szó. Ahogy Mark Twain mondta:”A megfelelő és a majdnem megfelelő szó között akkora a különbség,mint a villám és a te villád között”.

Honnan születnek a szavak? Csupán véletlenszerű betűk láncolata? Van közük egymáshoz,akkor is,ha rossz billentyűt ütök le? A sorrend miből tör elő,s merre halad? Értelmet találunk-e benne? Vannak-e válaszok a kérdésekre,vagy beérhetjük azzal,hogy így van és kész?!

Új sorba kezdjek vagy maradjak az előzőben,amit már megkezdtem,folytatva azt,amit egy ponttal lezártam? Betűk,szavak,sorok… ahogy az egyik lépés követi a másikat. Szinte öntudatlanul. Csak mert az úgy eredendő,úgy szép,úgy igazi. Ösztönös és öntudatlan az éppen most-ban.

Új sor,új mondat,szerkesztés nem kell. Így jön,így van,így marad. Átírhatnám,de tudom,hogy nem fogom. Miért kéne javítgatnom a szavakat,ha érzem,ez van most bennem,ez ide illik,s ha évek múlva vissza akarom olvasni,csupán ezekkel a szavakkal fogom ugyanazt átélni,amit itt a jelenben. Miért kéne hát magamat betűkbe rendezetten,gondosan megfontolva mindet-ide vágni,hogy nesztek…ez a tökéletesség?!

Miközben jól tudom,hogy ez maga a tökéletlenség! Igen! Én szeretem a véletlenszerű,de legalábbis annak tűnő fordulatokat,ahogy egyetlen alakot öltenek,egy közöset…ezek a különálló alakok.

Olyan ez,mintha egy ezer éves,öreg zárba csúsztatnám a kulcsot. Hihetném titokban,hogy a zár,vagy a kulcs már a rozsda alatt sem önmaga,hogy az egyik nem képes befogadni,s a másik nem tudja kinyitni. De nem hiszem. Csupán az idő telt ezalatt,a zár a kulccsal éppen annyira összeillő,mint régen,és rozsda-mégha van is,nem számít. Kicsit karcol a hangjuk,ahogy egymásba markolnak,akár bánthatná is a fülemet,de ma inkább egy titkos szövetség hangjának érzem. Kedves zajnak,kicsit sem bántónak.

Nézem a kezem,ahogy fogja ezt a régi kulcsot. A kezem hosszan egybeolvad vele. Az ujjaim körbefonják,érzem,hogy nem mai darab,mert manapság már nincsenek ilyen nehéz kulcsok. De ez nehéz,súlya alatt elmosolyodok…Csönd van,emelem a kezem,hogy megtörjem…

Már a zárat nézem,ahogy közelít felé kezem. A zár,én és a kulcs. Nehéz anyagok találkozása lesz,maga  az ajtó is öreg,kissé korhad a fa,s ez a fémből kreált zár rajt…mintha mozdulatlansága mesélne megannyi titkot. Majd,ha a kulcsot bele sikerül lopnom a zárba. Pszt! Csak egy pillanat…Már el is fordítom a kezem. Lassan fordul a zár,jön az a karcos hang,ami valószínűleg az anyagok öregedése végett olyan,amilyen. Magam is idősebb lettem mire felnyitottam ezt a zárat.

Kihúzom a kulcsot,kezem betolja az ajtót. Poros asztal,barátságosan szűrődik át a fény a kis ablakon. Amott egy szék hever,itt mellettem pedig egy kandalló. Olyan egyszerű ez a ház. Semmi felesleges,csak a legszükségesebbek. Az asztalra teszem  a kulcsot,körbejárok vagy százszor is,megérintem a bútorokat,ujjaim hegyével belevésem magam a por  történelmébe. Itt jártam magam is… Kitárom az ablakokat. De szép,gondolom,s azt hiszem mondom is,kicsit hangosan,mert a következő pillanatban,mintha csak hallották volna a bútorok,amit mondok…megelevenednek. Mosoly,mosoly és mosoly! Kimegyek a hátsó ajtón,ki a verandára,nézek addig,ameddig ellátok. A szél bevágja mögöttem az ajtót. Nem zavar,még ez sem… Elnézelődök még egy darabig,gyanítom egész hosszan,mert csak akkor akarok visszamenni a házba,mikor megéhezek,s a nap nyugodni tér.

Kezem a kilincsre teszem,de a fene… Bent maradt a kulcs! Modern kor gyermeke vagyok,hát mi legyen? Hívjak lakatost? Cseréljek le valamit,pusztán azért,mert öreg?Na nem!

Nézem a zárat a hátsó ajtón. Pont olyan,mint elől,ahol bejöttem. Öreg és gyönyörű! Cseréltessem le,csak mert kizártam magam? De hisz ez a ház ezzel a kilinccsel,azzal a kulccsal – ott bent az asztalon - …ez így tökéletes! Nem hívok lakatost,nem kell senki és semmi. Elindulok,körbe a ház mentén,hátha beférek valamelyik ablakon. És beférek! Bár karcol az én hamgom is,mire bepréselem magam a legkisebb ablakon...Megint öregebb lettem magam is.

Odasietek egyből az asztalhoz,megfogom a kulcsot,felakasztom az ajtó melletti szögre. Por van,alkonyat és nyugalom. Majd minden a helyére kerül… Hmmm. De hisz minden ott van. A helyén. Nem változtatok semmin. Ugyan nem modern,inkább rusztikus a ház,de az enyém a kulcs,a zár,miknek csodálom korát,s már közös történetünk is van...Egyetlen percnyi létezésük sem zavar,mert tudom,hogy egyszer majd rám is azt mondják,hogy „Inkább rusztikus,mintsem modern”,de azt csak remélhetem,hogy valaki addigra megtalálja a záramba illő kulcsot és csodálja öregségemet.

A szavak: betűk véletlenszerű láncolatai. Az évek: perceink láncolata. S az élet – a megélt évek láncolata. Kezekkel,melyek kulcsra találnak,kulcsokkal,melyek zárjukba találnak. Örökös egyesülés a másik felünkkel!

Olykor az ajtó,amit kinyitunk - becsapódik a széltől. De az ajtót újra és újra kinyithatjuk. Ha van bátorságunk a zár mögé merészkedni,s ha a fal túloldalán nem riaszt minket az öregedés gondolata sem…