A szépség van,létezik,de mi az? Külsőleg festhet jól bárki,bármi. De nem látjuk mégsem szépnek! Aztán más,ami jelentéktelennek tűnik a tömegben lehet csodás,egyedi és érdekes! Nézhetek egy poharat,nézhetem,mint egy helyet,egy űrt,amit meg lehet tölteni tartalommal. Engedhetek bele vizet,lehet félig teli,vagy félig üres is. El is törhetem,amitől csorba lesz,s ezért már nem is tudom hasznát venni. A test is egy pohár. Ráaggatunk ezt azt,jelentőségteljesen végig sétálunk az utcán,a nem törődöm pillantások is elkerülnek,de mi felemelt fejjel lépdelünk. Mondván:legalább magamnak tetszeni akarok. Vagy mehetek távolba révedő tekintettel,előre és hátra,lehetek az,akit véletlenül sem vesz észre senki. Lehetek egy a tömegből. Egy nem túl érdekes,inkább csak furcsa,ha már bármiféle jelzőt kell magamra aggatnom.

És nézem a poharat. Ma megtöltöm tartalommal. Holnap leiszok belőle egy kicsit.  Aztán kiiszom. És üres. Megnézem így is,vizsgálom,nézem bágyadt szépségét. Nincs benne semmi rendkívüli. Áttetsző,sima,minta nélkül terpeszkedő üveg pohár. Üres. Innen is,onnan is.

Te honnan nézed? Látod,amit én?

Ténfergek a városban,bevásárolok,férfiak és nők között lavírozok. Többnyire szépek,dekorációnak mindegyik beillene. Mintha az a benyomásom lenn,ahogy rájuk nézek:ilyet csak rajzolni lehet. Túl meseszerű,túl sok,túl hamis.

Próbálok kikeveredni ebből a koboldok világából,ütközök az egyikkel,a másikkal,löknek rajtam párat,hiszen ők felsőbbrendűek,a „szépek” és a sorba is nekik kell előbb a kasszához érniük. Mint az állok. A gyorsabb marad életben,s az ő világukban én talán nem is vagyok életképes.

Aztán a lökdösődök megszűnnek létezni. Egy kézfej lassan hozzám simul,váll ér a vállamhoz,s valami különös érzés fog el. Megremeg a térdem,nem merek egyből megfordulni. De az illat húz,vonzz magához. Felnézek,fordítok kicsit a fejemen,hogy lássam,amit kell,amit érdemes.

Egy idősebb nő az. Ő sem fér el,őt is tapossák,nehogy eljusson végcéljáig. Elcsodálkozok,nem értem őt miért veti ki magából a tömeg. Pedig igazán szép. Rám néz,nem kér elnézést,amiért szinte egymás bőre alá bújva állunk,várva a túlélésre. Csak elmosolyodik…

Milyen megnyugtató arca van. Micsoda mosolya… Nem hiszem,hogy lehet ennél közelebb állni egymáshoz,de a többség dönt,így egymásra tolnak minket. A tarkója egészen az arcomhoz ér,nincs távolság,egy szemernyi sincs. Zavarba jönnék,de az illat elvette az eszem,úgy mozdítom a nyakam,hogy kövessem az illata árnyékát is. Amíg még lehet. Ameddig nem késő. Amíg nem érünk a kasszához fizetni,ahol aztán talán örökre elválnak útjaink.

Gombóc várakozik torkomban,meg kéne szólítani,nehogy elvesszen ez a csoda… Bár sose jutnánk el a pénztárgépes fickóhoz,aki a tételeket lehúzza,aztán közénk áll. Jó lenne,ha valaki nem találná a tárcáját,húzná egy kicsit az időt. Az én időmet és az ő idejét. Azt az időt,ami csak nekünk lenne fontos.

Átnéznek rajta,átnéznek rajtam. Mindenki átnéz rajtunk. Mintha csak mi látnánk egymást… Vajon csak álmodom ezt? Vagy valóban történik,ami történik,s mi határozottan és észrevétlenül létezünk – észlelve egymás jelenlétét? Ki ez a nő? És mi ez a parfüm,ami betölti ezt a hatalmas,üres teret?

Éppen,ahogy a kedves érintése és mosolya tölti ki bennem a várakozás perceit,amiből izgalom lesz,vágyakozás,mozdulatlan másodpercek,melyek óráknak tűnnek… Az üresség megtelik,tartalommá és értékké lesz.

Aztán fizetek,és megállapítom,hogy gazdagabb lettem,mint voltam!