Karjaim indái…
Helena

Az éj köntösébe rejtőzködött.
Tüzes szerelem hamvából éledt
a reszkető dús lombú fák alatt.

Vágyott csókjaiddal most vetkőztetsz,
s ruháim lábamhoz hullnak, mint ősz
lombjai a puha avar ágyba.

A fövenyen táncot lejt a mámor,
s ujjaim, mint kapaszkodó, kúszó
indák, szövik át csípődnek ívét.

Szemem lehunyom, fátyolába rejtem,
jobban lássalak… és elmerülök
édes bódulatod lüktetésében.

Karjaink végleg átszőtték egymást,
s öleinkben vágyunkkal megbújva,
örökre egymásba temetkeztünk.