Várj még!
Helena

Sorsom könyve titkoknak tudója...
Sárguló virágok.
Rejtik életem fénylő szálait,
S múló időm, zokog.

Ne rohanj, várj még! Kertemben dalok
Fakadnak hajnalon,
S tán könnyet hullat értem majd nyaram,
Egy tüzes alkonyon.

Madárröpte előttem elsuhan...
Várj! Szárnyalnék véled,
S add nékem tüzes ifjúságod, mi
Hajtja egyre véred.

S ha a ligetben csend borul reám,
Avar lepte padon,
Felnézek a szunnyadó ágakra,
Őszülünk… majd hagyom.

Emlékezni jó, fellapozni életünk könyvét. Sok szép és kevésbé szép emlékek sorakoznak benne.
A lapok lassan megsárgulnak, az emlékképek is kicsit halványabbak, de egy-egy régi dal újra arra biztat bennünket, hogy kutakodjunk a múlt lapjai között. A rosszat próbáljuk az utolsó sorba kényszeríteni, de a jót a szépet, ami igazán gazdaggá teszi az embert, olykor emeljük ki a hétköznapok szürkeségéből.
Én is szívesen emlékezem, nosztalgiázom, s milyen jó.

Nagy séták a Duna partján, a Margitszigeten, a Rózsakert és azok az édes csókok....Még most is megborzongok, ha eszembe jut.

 
A nagy utazás...
Helena

Minden porrá lesz egyszer,
S ha én már nem létezem,
Elég egy angyal érintése
Ki megfogja majd, a kezem.

Ajkamon dermed a szó,
Örök álmomban éled a magány,
Egy érintéssel nyílik az ég,
Reszkető szívemben él, ami szép.

Zord felhők haragja, ha tátong,
Vagy hív majd a messzi kék…
Felhők között suhanva szállok,
De visszahúz Hozzád, ami volt, ami szép.

Nehéz lesz elmennem….
De ki elmegy olykor visszatér,
Észrevétlenül, mint a lepkeszárnyak,
Ölellek féltőn, mint egykor rég.

Berepülök Hozzád minden éjszakán,
Fentről vigyázom sorsodat,
Egy felhőn megülve magányba zárva
Leküldöm Néked szellő sóhajomat.