Város széli park padján kelek fel,
Szakadt ruhámon befúj a szél.
Alattam üres, koszos üvegek,
Borostás arcomon nincsen remény.

Egy asszony szép arca villan elébem,
Egykori szerelme lelkemben él,
Hiába vágyom, hiába szeretem,
Elérni őt már nincsen remény.

Tegnap egy autó suhant el tova,
Benne az imádott asszonyom ült,
Szemem kísérte drága alakját,
Míg a távoli ködbe olvadva tűnt.

Mutatós nagy ház kapuján behajtott,
Csusszant a kapu, kattant a zár,
Kósza lelkem kísérte útját,
Egy koldus oda nem jut be már.

Összeszorul bennem a csend,
Úgy fáj a magány, bőröm sós íze
Arcomba leheli a lúdbőr-pillanatot,
Belevág szívembe a tompa tőr,
Hiányod jajdul, sejlik fel a bőr alatt,
Elvégezted a végzetem, védtelen
Lelkem kiült egy száraz faágra,
Csak vihar ne támadjon, gyenge ág.
Ha mozdulok, mélybe hull a remény,
Családi fészked erős kapocs.
Szikla-bástya, hova megdöfve nem
Jutok, mert támad a szél és lelkem
Tétován ingadoz s aláhull örök reménytelenül.