Város széli park padján kelek fel,
Szakadt ruhámon befúj a szél.
Alattam üres, koszos üvegek,
Borostás arcomon nincsen remény.

Egy asszony szép arca villan elébem,
Egykori szerelme lelkemben él,
Hiába vágyom, hiába szeretem,
Elérni őt már nincsen remény.

Tegnap egy autó suhant el tova,
Benne az imádott asszonyom ült,
Szemem kísérte drága alakját,
Míg a távoli ködbe olvadva tűnt.

Mutatós nagy ház kapuján behajtott,
Csusszant a kapu, kattant a zár,
Kósza lelkem kísérte útját,
Egy koldus oda nem jut be már.

Úgy lennék pedíg egy kép a hallban,
Mely figyeli léptét, ha fel-alá jár,
Kényelmes fotel szobája mélyén,
Melyben pihenve emléke száll.

Úgy lennék csempe, mikor megfürdik,
Nézném a testét, ha ellepi hab,
Illatos kendő, mely megtörli szépen,
Hófehér testét, ha lement a nap.

Puha kis párna, hol szép feje nyugszik,
Lágy takaró a kedves ölén,
Éjjeli ingként fonódnék testén,
Őrizve álmát, ha pislog a fény.

Újra felébredek, az ócska padon,
Eszmél a lelkem, csillog a fény,
Éled a város, ezernyi zajjal,
Kattogja szívem, hogy nincsen remény!