Nemrég kaptam ezt a verset, és úgy érzem nagy igazsága van. Ezért is osztom meg veletek

TANULJ
/ősi norvég vers/

Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.
Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.

A megsebzett Bolygó

A kék bolygó már talán nem is olyan kék?
Pedig milyen szép volt nem is oly rég.
Most szürkés, ködös és büdös
Ezért egyedül az ember a bűnös.
Az ember mindent elpusztít,
Pedig a természet kér, üvölt, sikít:
Kérlek, kérlek, ne tedd ezt velem
Hiszen a te életed, az én létem.
De hiába, a jelszó még mindíg áll:
Legyőzi az ember a természetet.
S ennek öröme természetes?
Hol a szépség, a harmónia?
Az ép értelemnek erről kell szólnia?
Csak annyit végy, amennyire szükség van,
a telhetetlenség hasztalan.

Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves
kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek
is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja
azt, hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy
éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa
megkérdezte fiát.

-Nos, mit gondolsz erröl az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?

AGGÓDÁS

 

Van olyan éles határvonal, amikortól gyermekünk felelőssé válik tetteiért? Van olyan csodás pillanat, amikortól a szülők kívülálló megfigyelőként tekintenek gyermekük életére, és vállukat rándítják, hogy „ez úgyis az ő életük” és nem éreznek semmit?

A huszas éveimben járva egy korház folyosóján állva vártam, hogy orvosok néhány öltéssel összevarrják a fiam fejét. Azt kérdeztem, "Mikortól nem aggódunk?" A nővér azt válaszolta,
"Amikor már túl lesz a baleseten." Édesanyám csak némán mosolygott.