FIAIM

                                                                     (1981-nov. Oláh Lajosné)

Milyen régen volt!Istenem,de rég…

Mikor első sírásuk jelezte,

hogy megkezdte önálló életét

a földön egy ifjú emberke.

A köldökzsinórral együtt megszakadt

Kilenc hónapos közös életünk,

De a közös vér kapcsa megmaradt:

Kezdettől együtt-dobogó szívünk.

Örök törvényű,akár a mágnes

Két pólusa. - Minden elmúlhat:

Felsírt éjszakák,lázak és sebek,

Ölembe tipró cipőcskék nyoma.

Az első lépés,első imádság,

Az első táska,majd az iskola,

éhes szájak és boldog birkózások,

bizonyítványok és a diploma.

Ma már mindez csak szép,színes emlék,

Életem gazdag,édes terhei.

Nagyra nőttek és külön úton járnak…

Mégis:az életfám ágai.

A láthatatlan drót szívtől szívig

Megrezdül olykor, megérzi a bajt

messzeségen és tengeren át is

meghallja a ki nem mondott jajt.

Mert mind férfi már,és be nem vallja,

Hogy fáj az élet,nehéz a terhe,

Szíve panaszát nincs, aki hallja,

S hogy anya után vágyik a lelke.

Én csak könyörgök, hogy mind megálljon,

Míg küzd és tanul a saját kárán.

S éjente értük érzett fájdalom

Könnyei áztatják forró párnám