Sötét ködben bolyongunk cél nélkül,
E hideg télen megfagyott szeretetünk,
Életet színlelve, tétlenül állunk
Egymásba botolva, küzdve futunk.

Szívünkben egy régi nyár emlékét hordjuk,
Mikor a napsütésben magasra emeltük a zászlót.
De próba jött, Isten szeretete nevel,
Tisztít, szertefoszlat most minden délibábot.

Ki azt mondja hogy hite van, mutassa meg.
Ne engedje hogy kihűljön a szeretet!
A fagyos hóra, alvó világra ráírja: Élet!
Nem, nem ér meg itt e lét véget.

Sötét ködben bolyongunk cél nélkül
s ha néha felhők mögül kisüt a nap
Megvakít minket a hó fénye
S nem látjuk hogy e „fehérség” a világ élve.

Nem látunk oly sokszor túl a felhőkön,
Nyom a levegő, fáj az emlék is túl az időkön.
Sötét éjszakában járunk, sűrű ködben,
De hiszünk egy tavaszban, kikeletben,

Mikor minden földi szertefoszlik,
A hófelhő, fagy, jég eloszlik,
Mikor köztünk elolvadnak a válaszfalak,
Új világot ragyogtatnak a sugarak.

Jöjj tavasz … jöjj Feltámadás… Élet!
Oszlasd a közöny fátyolát,
Szívünkbe, arcunkra írd az Isten szavát,
Hadd lássunk már teljesen, szabadon!

Úgy, ahogy az a férfikorhoz illik,
Nem mint a gyermek, folyton botladozni
Tudnánk már igazán szeretni, áldozatot húzni,
A teherrel is koronát hordozni.

Várunk tavasz… éretted könyörgünk,
S ha eljössz, mi kihasználjuk a nyarat,
Adj erőt, reményt, kegysugarat,
Hogy azon az őszön gyümölcstelten álljunk.