Ha szeretsz, ne várj viszonzást. Ha szerencséd van, ideig-óráig kaphatsz apró, vagy éppen felszínes, netán hamis szerelemmorzsákat. A kompromisszumképesség szent zászlaja alatt elnyomhatod jellemed mindazon összetevőit, amit érzésed szerint a szeretett fél valószínűleg nem tudna megemészteni.

Vagy van, hogy nem szeretsz. De hagyod magad szeretni. Ha a kedved úgy kívánja, teheted ezt akár több emberrel. Adhatod önmagad gátlástalanul, mert igazából nem érdekel, mennyire tetszik a másiknak.

Már nem csak úgy vélem...már nem csak sejtem...tudom....

Én nem játszok szerepet...sem azt, amit más szeretne, sem azt, ami esetleg szeretnék lenni, de valójában nem vagyok.

Mert azok ülnek a körhintán, akik nem hajlandók levedleni a felvett bőrüket. Akik eljátszák azt, amire nem méltóak, ahelyett, hogy felvállalnák magukat minden hibájukkal, árulásukkal, hűtlenségükkel. 

Mert nem az a nagy ember, aki nem hibázik. Hanem az, aki felvállaja ostoba tetteit is ahelyett, hogy a szemedbe hazudna.

Fájón szúrnak még mindig, hiába mondja az eszem, talán jobb így. Hiszen Ő már rég továbblépett.

Miért szeretteti meg magát valaki hirtelen felindulásból? Miért hazudik szerelmet, ha igazából nem is az? Miért nem enged a lelkéhez, amikor velem él? Miért lök el hirtelen? Miért generál olyan helyzetet, hogy nekem is el kelljen taszítanom? Miért csak engem érdekel, mi van a másikkal?

És miért fáj még most is?

Talán mert igazából szerettem. Talán mert még mindig.