Ha szeretsz, ne várj viszonzást. Ha szerencséd van, ideig-óráig kaphatsz apró, vagy éppen felszínes, netán hamis szerelemmorzsákat. A kompromisszumképesség szent zászlaja alatt elnyomhatod jellemed mindazon összetevőit, amit érzésed szerint a szeretett fél valószínűleg nem tudna megemészteni.

Vagy van, hogy nem szeretsz. De hagyod magad szeretni. Ha a kedved úgy kívánja, teheted ezt akár több emberrel. Adhatod önmagad gátlástalanul, mert igazából nem érdekel, mennyire tetszik a másiknak. És ebben a laza magabiztosságban hempergőzve azt veszed észre, hogy rajongva borul a lábad elé, akinek most Te dobsz oda penészes kis morzsákat nagylelkűen. Annak, akit most Te kezelsz felszínesen, félvállról.

Milyen jó lenne ezt a kettősséget összegyúrni egy emberben...

Hogy is van ez...?

A rossz mindig kelendőbb...nézz Magadba őszintén, és rájössz...én már rájöttem.

És kicsit szúró fájdalommal a szívemben, de mocskosul őszintén megmondva, én most a rossz vagyok, de szemtől szemben és nyíltan... És egy cseppet sem bánom.