Fájón szúrnak még mindig, hiába mondja az eszem, talán jobb így. Hiszen Ő már rég továbblépett.

Miért szeretteti meg magát valaki hirtelen felindulásból? Miért hazudik szerelmet, ha igazából nem is az? Miért nem enged a lelkéhez, amikor velem él? Miért lök el hirtelen? Miért generál olyan helyzetet, hogy nekem is el kelljen taszítanom? Miért csak engem érdekel, mi van a másikkal?

És miért fáj még most is?

Talán mert igazából szerettem. Talán mert még mindig. De majd egyszer talán elmúlik, és megértem, mi oka volt ennek a fájó csatának. Mert oka mindennek van.

Azt hittem, tényleg együtt öregszünk meg. 

Sok kérdés megválaszolatlanul, nélküle üres ház, még üresebb szív. Fáj a felismerés, hogy talán nem voltam szeretve. Hogy talán a másik már az én időmben megvolt...

Nem haragszom. Szépet és jót kívánok, és féltve őrzöm az egykori csodás-szerelmes pillanatok emlékét még akkor is, ha csak illúzió volt.