ÜNNEPVÁRÁS ELŐTT

A kereszt én vagyok.
Nyakban viselten,
talpammal honi földbe verten,
templomok egekkel beszélő ormán,
friss és rég elment halottak halmán,
és újszülöttek homlokán
áldott vizekből.

Szálka nem leszek
szemében semmi hatalomnak!
Hirdetem az Istent!
Viszem tovább génjeit fajomnak.
Itt, és magyarnak születtem!

Az én országomért is könnyezett szűz anya,
ki fiát gyászolta kereszten!
Én voltam, aki követ tört Recsken,
én, aki bajtársam hazavezettem
doni hómezőkről.
Én szelídítettem a kanyargó Tiszát,
vesztettem Erdélyt, havas Hargitát,
tűrtem-túléltem
csillagos, sasos, félholdas igát!
És én vagyok,
ötvözött, veretes vérvonallal,
akiért delente szól harang.

Igen, magyar.
Messziről idecsöppent.
Puszták szülötte-nép.
Lankán, s bércen is fészekrakó,
dolgos, nyitott, ajtaját kitáró,
kenyerét megosztó.
Befogadó.

Jön Karácsony!
Megtartó őrtüzek mind bennem élnek!
Félszeim füstök, parazsam: remények!
Keresztet állítok a magyar égnek,
mondok erős imát,
és ünnepváró, nagy asztagokban
puha szalmát hordok
nem ismert jövendőm holnapi jászolába.

„Jöjjön el a te országod.
Legyen meg a te akaratod.”

-csataloo-
Balog Gábor
2010.11.20.