Úgy általában rólunk emberekről!!!!! 

"Olyan furcsák vagyunk mi emberek, 
A szemünk sír, az ajkunk nevet. 
Azt hisszük másról, hogy boldog talán 
S irigykedünk egy-egy szaván. 
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog, 
Gondolatai tiszták és szabadok, 
S nem vesszük, dehogy vesszük észre, 
Hogy könnyek égnek csillogó szemében. 
Oly furcsák vagyunk mi emberek, 
A szemünk sír, az ajkunk nevet. 
Hazugság az egész életünk, 
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk."

"Hogy a múltad nélkül nem lehet jövőd, 
Mert a jövődnek értelmet a múltad ad, 
És neked is tenned kell valamit azért, 
Hogy magyarnak nevezhesd önmagad"

Erdélyi fák között 

Erdélyi fák között egy évben kétszer hull a falevél. 
Összel, mikor a hervadás leszáll, 
s az árva fák közt zúgni kezd a szél. 
És tavasszal, mikor a holt mezökre 
az élet lüktetése visszatér. 
Nálunk akkor is hull a falevél. 
Nálunk akkor is búsak a lelkek, 
mikor a rónán pacsirta dalol, 
úgy ég olyankor, úgy fáj valahol... 

Tavaszi szél még jobban megcibálja itt a fákat, 
s mi megmaradt: emléke a régi nyárnak, 
az a kevés is mind, mind lepereg..

PETŐFI  SÁNDOR

BORDAL

Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobbkezemben tartom kardomat,
Balkezembe veszek poharat.

Aki mostan nem tart énvelem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok…
A hazáért iszom, igyatok!

Igyunk jóbarátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
Öntsük hát magunkba hevenyén.

Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!

EGY ŐSZI DÉLUTÁN

(Baranyai Mária)

Egy őszi hideg szeles késődélután,

Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.

Magányos volt, s hideg szíve, 
Senkit sem szeretett, senki sem szerette. 
Kigyúltak már azt utcai fények, 
S erősebben fújtak a fagyos szelek. 
Fejét lehajtva, kabátját összehúzta, 
Lépteit jobban megszaporázta. 

Kopott vaskapujához érve, 
Zsebében kulcsát keresgélte.