A bivaly és a halacska
Erdélyi szász népmese nyomán

Volt egyszer egy kicsi patak
s tán még ma is folydogálna
de lám, csak a medre maradt
mindannyiunk bánatára.
Lakott benne egy kicsi hal
akkora de akkorácska,
hogy egy szúnyogból kitelt
az ebédje meg vacsorája.
Hihetetlen egy történet
nem hinném ha nem én írnám
de még így is félten- féltem
a kétkedőktől az irhám.
Mentségemre legyen mondva
ahonnan mesém szivárog
úgy hívják a medret máig
bivalynyelő halas árok.
Nyáron történt nagy meleg volt
kánikula a javából
s a réten egy bivaly legelt
ott ahol a patak átfolyt.
Jobban mondva folyt
mert szörnyen megszomjazott
a nagy állat és nekiállt inni
a kis halacska kis patakának.
Hé te bivaly hagyd már abba
csillapodjon szörnyű szomjad
vidd a bendőd a folyóra
hagyj békét a patakomnak.
De a bivaly föl se vette
amit a halacska mondott
és húzott a kis patakból
újra s újra kortyra kortyot.
Hát ez mégis csak hallatlan
vakmerőség sőt gyalázat
volna képed te orcátlan
leinni rólam a házat.
Hogy azután mint az iszap
száradjak és repedezzek
vidd a bendőd te szörnyeteg
vidd amíg csúffá nem teszlek.
Nyomatékul és jelezve hogy
készen áll bármily tettre
ecsethegynyi farkuszonyát
a bivaly orrába verte.
Nocsak, rekegte a bivaly
hű de veszedelmes ütleg
tágulj innen mert különben
még téged is kihörpintlek.
Azzal neki térdepelt és
orrát egyre lejjebb nyomva
kiitta a kis patakot
mintha sohase lett volna.
Fölmagasul és indulna
bendőjében a patakkal
elébe cikkan ekkor a
hajléktalan maradt hal.
És tátotta a kicsi száját
akkora de akkorára
inába szált a bivalynak
addigi nagy bátorsága.
Hátrált volna de hiába
a megbántott bősz halacska
a behemót nagy bivalyat
mint egy szúnyogot bekapta.
Nyelt egyet, mondta a béka
ki a dolgot végig nézte
nem látszott ki a bivalyból
csak a farka bojtja vége.