Szoktál néha egy képet nézegetni magadról,és meglátni egy idegent a háttérben?Ez elgondolkodtat,vajon hány idegennek vannak képei rólad.Más emberek mennyi pillanatának lettünk részesei?Részesei voltunk valaki életének,mikor valóra vált az álma?Vagy ott voltunk,mikor az álmai elvesztek?Próbáltunk belekerülni a képbe,mintha valahogy eleve oda lettünk volna elrendelve?Vagy csak meglepetésszerűen ért minket?Csak gondolj bele.Lehetnél valaki életének fontos része...úgy,hogy nem is tudsz róla.

Minden ember,minden apró mozzanat életedbe úgy került,hogy magad vontad oda.Azpedig,hogy most mit kezdesz velük,rajtad áll.

 Fura dolog ez a hiányérzet.A legváratlanabb időben jelentkezik,képtelen helyzetekben.Betöri az ajtót.Nem kopogtat,nem kérdezi,hogy alkalmas-e,és a legfontosabbat is elfelejti,hogy fel vagyok-e rá készülve.Csak jön,és beköltözik a lelkembe.Próbálom nem észrevenni,elterelni a gondolataimat.De azokon a napokon,mikor meglátogat,a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép,a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.

Az irányváltási szándékot kanyarodással kell jelezni!

Nem vagyok valaki,de senki sem vagyok,tehát bárki lehetek...

Én nem merem elmondani,amit

érzek.Félek súlyától,erejétől,és félek attól

is,hogy az,akinek szánnám,akivel

szívesen megosztanám,megrémülne tőle.

A szem,amelyikkel a világot látod,a te szemed.Külső szemeddel az emberekre figyelsz,belső szemedet megőrzöd önmagadnak.

Anikor visszatekintesz,nem magadat látod,mert nem tükörbe nézel,hanem az embereket.