Valamikor azt képzeltem

hogy a magyar nagy nép lészen

Ámde látom - visszavettük

szép szerelmet elfeledtük

szétszórjuk jövőnkett, nyargalvást 

fogyunk, feledve egymást

sajnálom a sírig nemzetemet

ki tudja hírnevünk hova lett...

Valamikor reméltem konokul,

 székelyföld egy nap felszabadul.

Mind várhatom,  köréje tekerték

az olcsó  mézesmadzag kötelét;

Húsz éve ígérgetnek Autonómiát, 

csak  építsünk nekik nagy Romániát.

Sajnálom sírig nemzetemet,

ki tudja miránk még mi jöhet... 

Valamikor naponta elmondták

a megmásíthatatlan imát.

"Árpád honát, nem, nem soha, 

oláh bocskor nem tapodhatja..."

És most íme, kezünk lehanyatlik,

s ők a bocskort cipőre cserélik.

Sajnálom sírig nemzetemet,

ki tudja fiainkra még mi jöhet