Mikor megismertelek téged,
Még csak egyszerű barát voltál!
De nem gondoltam volna… érted?
Nem tudtam, hogy épp te volnál.
Most már tudom, és nem bánom.
Hisz te vagy és leszel, ezt látom.
Te, az egyetlen, az életem.
Ha nem lett volna egy véletlen…
Nem, ebbe bele sem gondolok,
Hisz már abba is belehalok…
Nélküled nem vagyok, nem tudok…
Nem tudok, és nem is akarok!
Melletted én önmagam vagyok…
Melletted csak egy ember vagyok…
Melletted vannak érzéseim…
Melletted nincsenek kétségeim…
Nincs más, csak te,
Nem is lesz más, csak te…
Nem kellene más, csak te…
Te vagy az igazi, csak te…

 

Fridli Zoltán

Ha
Ha szívemnek volna ezer szobája,
Mindegyiknek TE lennél a lakója.
Ha lelkemnek volna élete ezernyi,
Érted halna meg mind amennyi.
Ha életem több is lenne,
Valamennyi csak érted élne.
Ha időm lenne hónapszám,
Azt mind rád fordítanám.

Ha szívednek egy csak a szobája,
Hadlegyek én a lakója.
Ha lelked csak egyszer tud élni,
Szeretném azt én birtokolni.
Ha már több életed nincs,
Én legyek a főkincs.
Ha az idő, hozzád szűkmarkú,
Perced velem töltöd, nem leszek szomorú.

Ha szívünk egymás szavára dobogna,
A szeretet zászlaja lobogna.
Ha egymásba fonódna a két lélek,
Az gyönyör, boldogság lenne, s nem vétek.
Ha életünk síkja egymással egy irányba szaladna,
Unalomba az, soha nem torkolna.
Ha elég időnk, egymásra lenne,
Az életünk szekere is könnyebben menne.