Ezzel az asszony csöndesen bebújt a szekrénybe, és szőni kezdett.
Kippkopp-kippkopp, halatszott reggeltől estig a szövőszék hangja. Ám egy idő múlva Karoku és anyja aggódni kezdtek, hisz az asszony azt mondta, hogy hét napig még ennivalóra sincs szüksége. Ráadásul a szövőszék kopácsolása is egyre lassabbnak és fáradtabbnak tűnt.
- Azt mondta, nem szabad benéznünk, de vajon mi lehet vele? - aggódott Karoku, mire édesanyja így bátorította:
Óvatosan less be, úgy hogy ne vegye észre! És ha mégis rájönne, mondd hogy csak miatt aggódtál! Így biztosan nem lesz mérges.
"Ez igaz lehet! Végtére én vagyok a férje!" - gondolta karoku, és egy kicsit kinyitotta a szekrény ajtaját. Abban a pillanatban a megdöbbenéstől elállt a lélegzete: a szekrényben nem a felesége volt, hanem egy darumadár! Csőrével saját tollait húzogatta ki, tollaiból fonalat font, így szőtte a selymet. Bizony már sokat ki tépkedhetett, mert a testén már alig maradt toll.
"Egy daru hát a feleségem!" - karoku sietve becsukta az ajtót, aztán csak ült és ült nagy csendesen. Kisvártatva nyikorogva kinyílt a szekrény ajtaa, és előbújt elcsigázott felesége, kezében egy vég csodálatos selyemmel. Letette karoku elé, majd maga is leült, és halkan így szólt: - Köszönöm, hogy idáig gondoskodtál rólam. Én vagyok a daru, akit megmentettél. bazért vettem fel ezt az alakaot, hoyg melletted lehessek, és egész életembe szolgálhassalak,de mostmár nem maradhatok, mert meglestél, amikor daru alakját öltöttem magamra.
- Kérlek ne mondj ilyet!Én mindig veled akarok lenni! - mondta Karoku majdnem sírva, mire felesége szépséges szemei is megteltek könnyel:
- Én is veled maradnék. Ezért kértelek, hogy semmiképp se nyitsd ki a szekrény ajtaját....
alig mondta ki ezt az asszony, egy szempillantás sem telt belé, fölállt, kívül termett az ajtón, és már repült is az ég felé. Daruvá változott és szállt, szállt egyre magasabbra a téli égen. Karoku pedig csak állt ott, és az eget bámulta, magához szorítva a selymet, melyet a felesége szőtt.