<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

EGY DIÓFA ÁGÁN LÓGVA

Egy diófa ágán lógva

Letekintek a világra.

Éppen delet mutat az álmos toronyóra,

Az égbolt tündököl, a táj lomha,

Alszanak az utcák, a terek,

És alszanak boldogan a kertek,

A békák a tócsák partján

És alszik az idő, benned szunyókál.

Alszik bennem a remény, a múlt, az emlék,

S bennem egy szőke felleg, s vele egy csöndes üzenet.

Miért árnyékolod be a kék eget s vele a lelkemet?

Üzentél már eleget.

Nyomor, gyász, magány, sok bánat vár-, hát elmegyek.

De később, mikor már ujjaid közt az idő elpereg,

Amikor rádöbbensz, hogy éveid fáradt mérlege

Szétmosott idő, amikor feldúlsz magadba

Minden évet, álmot és emléket,

Mindent, ami vagy, voltál,

Vagy lehettél volna, de megtagadtad,

S magad érzelmileg elhanyagoltad.

S mindent, ami maradt még belőled,

Add nekem a lehetetlenségbe.

Bízz és remélj a lassú tűzbe,

És bízz az álmosító időbe.

Üt az óra. Hallod a zenét?

S ha eljön az éj, a csillagok szájtátva,

Karjukban rózsát tartva

Elragad bennünket a szél,

Vállunkon fehér galamb,

És szívünk útra kél…