<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

A MAGÁNY

A magány töri ketté szobámban a levegőt.

Emlékszel? Ott álltunk az ablak ellőtt,

Önfeledten simogattam kezed és néztem sugárzó szemed.

Állunk ma is. Szívünk vasban.

Lehajtott fejjel lépek az előszobába,

Remegő karom arcodat alig leli,

Testemet az utca lassan elnyeli.

Édességem! Százszorszépem!

Engedd, hogy a fény felemeljen.

A szerelmem nehézsúly, mit szíved őriz rabul.

Nekem csak egy tengerem van, a te bájos szemed,

Amit tekintetem el nem enged.

Fölöttem szerelmed lángol nap gyanánt,

És ha pihenésre vágyom, felnézek rád.

Engedd, hogy csókjaimat terítsem lépteid alá,

Engedd, hogy veled álljak a fény alá,

Veled köszöntsem a felkelő napot,

Ölelve nézzük a csillagot,

Veled élni a mát, a holnapot,

Veled tudni a tegnapot,

Tudni és látni a jövőt, látni az utat,

Melynek végén átöleljük a gyönyörű múltat.