<!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} @page Section1 {size:595.3pt 841.9pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} -->

A CSEND

Talán ha csendben maradok,

Talán ha meg sem szólalok,

De nem. Átlátsz a csukott ajtón,

Hangod csendre emeled.

Talán már nem is ismerlek.

A nevedet sem tudom már.

Testemre bűnömért egy verem vár.

Talán ha várnék reggelig,

A hold a szívünk között,

S ajkunk között az éj mámorba esik.

Újra magam vagyok.

És hívtalak.

És válasz helyett törmelékkel teli

Felhőtlen hallgatás,

Égre feszülő tekintetem,

S kihűlt ágyékom a menedékem.

Menj csak nélkülem!

Távolodj tőlem!

S hogy szíven döfj, semmit nem kell tenned,

Itt zúg fülemben bús éneked,

Magányomban elbúsulok nélküled.

De eljutsz hozzám egy napon.

Átkúszol minden kőalapon,

Jössz majd egyenesen felém,

S két karom boldogan kitárom én.

De még látni csodálkozó ajtód sorát,

Arcod medrébe visszavonul,

Mint dühöngő óceán.

Szeretlek!- s mint újszülött gyermeket,

A tündöklő reménységet,

Mellemhez szorítalak,

S izzadt bőrödhöz simulva,

Rálehelem csókom fáradt homlokodra.