A sörfőzésnek több ezer éves hagyományai vannak, kutatók Kr. e. 7000 környékén, Mezopotámiában találták az első sörfőző műhelyek nyomait, de egyes feltételezések szerint a sörfőzés módja már régebben is ismeretes volt. Jelenlegi tudásunk szerint a sumérok voltak az első sörfőzők. Hozzájuk köthető az első sörfőzésről szóló dokumentum is, a Monument bleu, Kr. e. 3. évezredből. A kőbe vésett kép tanúsága szerint tönkebúzát hántolnak Nin-Harra istennő tiszteletére készülő áldozati sörhöz, a sekaruhoz. Ez az ital tönkebúza vagy árpacipókból készült, a cipókat erjesztették, ízesítették őket (méz, fahéj). Egyes források szerint az első sörök a mézből készített ún. méhsörök voltak, illetve valamiből később az állattartó népeknél tejből is készítettek söröket. A sörkészítők nagy tekintélynek örvendtek ezidőtájt, ugyanis még hadba vonulniuk sem kellett, bár a sörfőzéssel leginkább asszonyok foglalkoztak.

Hammurabi (i.e. 2067-2025) Babilónia híres törvényalkotó királyának törvényoszlopára is felkerültek a sörkészítéssel és sörkereskedelemmel kapcsolatos törvények. Rögzítették a sörárakat és a sör megengedett cefretartalmát is. Nagyon szigorúan büntette a pancsolást, akit rajtakaptak vagy a saját hordójában folytották meg, vagy halálra itatták őket saját kotyvalékukból.

Az egyiptomi mitológia szerint maga Ozirisz isten tanította meg az egyiptomiakat sört főzni. Az ókori Egyiptomban a sört sok helyen pékségekben állították elő. Nem főzéssel állítottak elő sörcefrét, csupán szobahőmérsékleten tárolták, a többit a levegőben lévő élesztőgombákra bízták, viszont Kr. e 2. évezredtől tenyésztett kultúrákat használtak föl sörkészítésre. Többféle sörük volt: korma: gyömbérrel ízesített sör, hag: legrégebbi egyiptomi sör, ezenkívül ízesítettek még sört datolyával és datolyalevéllel is.

Az ókori görögök és rómaiak a sört a szegények és barbárok italának tartották, ők inkább bort ittak. A filiszteusok sörös mulatságairól még a Biblia is említést tesz. Angliában és Írországban bevándorolt kelta törzsek honosították meg a sörfőzést. A sörfőzés elsősorban olyan területeken honosodott meg, ahol a környezeti adottságok nem voltak alkalmasak szőlőtermesztésre.

A germánok nagy sörrajongók voltak, a sört egyenesen az istenek italának tartották, mely Walhallában patakokban folyt. Ők is mutattak be söráldozatot. Az ő sörüket metnek hívták, melyet mézzel ízesítettek. Már főzték a sört, de még komlót nem használtak hozzá, hanem más fűszerekkel ízesítették söreiket: fűszersáfrány, borókabogyó, fakéreg stb...

A kereszténység terjedésével az egyház egyre nagyobb szerepet kapott a sörfőzésben is, saját kolostori sörfőzdéik voltak a középkorban. Nagyon híres sörfőző kolostor volt pl. a St. Gallen-i kolostor.

Komlótermelésről először egy Kr. u. 736-ból van írásos emlék, egyes források szerint a finnek használták először. Egy a Kr. u. 800-as években született dokumentum arra enged következtetni, hogy a komlót komlóskertekben termesztették. A XIII. századtól kezdődően az egyéb ízesítő anyagok kiszorultak a sörkészítésből, helyettük egyre inkább komlót használtak, kivétel volt ez alól Anglia, ahol 1524-ig nem volt szabad sörkészítéshez használni.

A középkorban alapvetően a kolostorok és a városok kiváltsága volt a sörfőzés. Az egyház és a városok folyamatosan harcban álltak egymással a piac megszerzéséért. Az egyházi sörbizottságok gúnyneveket találtak ki a nem kolostorban főzött sörfajtáknak. A sörkészítés többek közt gazdasági fellendülési lehetőséget is jelentett a városok számára. A kolostorok eleinte csak saját sörszükségletük kielégítésére törekedtek, majd később egy nagyon jól jövedelmező üzletággá vált. Ráadásul az alapanyagok egy része gyakorlatilag ingyen volt számukra, ugyanis az egyházi birtokokon sok kis paraszti település volt akik természetbeni juttatásokat fizettek: komlóval, árpával így volt miből sört főzniük. Egy idő után a szerzetesek sok helyütt kocsmát is berendeztek és saját sörüket árulták. A városi polgárság elég bosszúsan figyelte az egyház térnyerését területükön, mindezt fokozta, hogy a szerzetesekre alacsonyabb adókulcsok vonatkoztak. Zsigmond császár 1490-ben meg is tiltotta az egyháznak a nyilvános kocsmák nyitását. Egy Drezda melletti településen pedig a polgárok tönkretettek egy kolostori sörfőzdét és kocsmát.

A sör ezekben az időkben sokkal inkább élelmiszerként volt jelentős semmint élvezeti cikk. Innen eredeztethető a �folyékony kenyér" elnevezés. 1500 körül Glossar városában mintegy 300 sörfőzde volt. A 13-14. században a hanzavárosok sörfőzdéi is jelentős fejlődésen mentek keresztül, a XIV. század derekán Hamburg exportjának 1/3-a sör volt. Továbblépést jelentett a sörfőzők szövetségekbe (céhekbe) való tömörülése is. A céh határozta meg a szerszámokra, alapanyagokra vonatkozó előírásokat és ügyeltek arra, hogy a céhen belüli mesterek közt ne legyen konkurencia. A céhek fölött állt a városok tanácsa. A nagyobb városokban nagyobb üzemek jöttek létre. 1516-ban Bajorországban kihirdették a Reinheitsgebot-ot, a sörtisztasági törvényt, mely kimondja, hogy sört csak és kizárólag malátából, komlóból, élesztőből és vízből lehet készíteni.

Természetesen a polgárok saját maguknak is főztek sört, így végtelen számú variáció alakult ki a sok egyedi recept miatt. Csak a teljesség igénye nélkül néhány: "öreg Károly" (Brandenburg), "gidatej" (Bautzen), "tehénfark" (Delitzsch). Ezek a fura elnevezések mind ugyanazt jelentik: sör.

Az angolok szintén nagyon szerették a sört, az ő sörük a kevés komlóval készül, alacsony szénsavtartalmú ale. Porter szintén angol sör, nevét a teherhordókról (porter) kapta, mert eredetileg nekik szánták ezt a többinél magasabb tápértékű sört.

A sörfogyasztás hanyatlását az Amerikából ill. Ázsiából beérkező konkurens termékek okozták a 17-18. sz. környékén. Ezek a kávé, tea, csokoládé, ill. cukor voltak. Pedig jó ideig büntették a parasztokat, azért ha ilyen termékeket vettek: nemcsupán elkobozták, de még pénzbüntetést is kiróttak rájuk. Sőt a pálinkával szemben is igyekeztek védeni a sört.

A sör hanyatlásának tovább kedvezett a nagy német parasztháború, melynek során a parasztok felégették elnyomóik kastélyait, kolostorait és sörfőzdéiket is. Sört ezidőtájt csak a nemeseknek és az egyháznak volt joga főzni és csak tőlük lehetett vásárolni. A harmincéves háború alatt Európában a sörgyártás alapjaiban ingott meg: nagyon kevés sörfőzde maradt épen és ezek talpra állása is nagyon nehezen következett be. Ugyanis nemcsak a sörfőzdék többsége tűnt el, hanem a termőföld is teljesen elpusztult, így nem volt hol megtermelni azokat a növényeket, amelyek a sörgyártáshoz elengedhetetlenül szükségesek. A sör ára a csillagos égig emelkedett.

A sörgyártásban fellendülést az ipari forradalom hozott: a gőzgép feltalálásával sok munkafázist gépiesítettek. A hűtőgép feltalálásával a termelés már sokkal kevésbé függött a hőmérséklettől, évszaktól. Megjelentek új találmányok, mint pl. a cukorfokmérő, amivel mérni lehetett a sör extrakttartalmát. Ekkor jöttek rá az erjesztési folyamat biológiai hátterére.

A kapitalizmus korában a tőkések felvásárolták a kisebb sörfőző üzemeket, ezzel együtt a sörgyártás mértéke nőtt. A megmaradt kisüzemek és házi sörfőzdék a mai kor számára inkább már csak érdekességként maradtak fenn és az olyan speciális, egyedi igények kielégítésére, amelyekre a sörgyárak méretüknél fogva nem képesek.