Alekszandr Blok: Anya és fia
A fiú keresztet vetett,
A fiú messze, messze megy.
Éneke az elhagyott anya
arany örömmel tele:
Dicsőséggel jön, tudom, haza!
Jaj, szívem szakad bele!
Ím, vakító vértben jár fia,
íme, útja éjsötét,
bízza lelkét ég lakóira,
anyaföldre a szívét.
Kakasszó a hajnalt hirdeti,
éáj sötétje futva fut.
Háta mögött már a reggeli
ködök tompa kürtje búg.
Vad mezőkön szélkuszált moha:
kócos fürtök lengenek,
bagolyszemmel leskelnek puha
bárányfelhő-sereget.
ott fiam kék ködbe rejtezik,
hajnalfény-vértet visel,
veri zord táj sűrű erdeit
fényes nyílvesszőivel.
Tisztító szél fúj a mennyei
kékből, égi szél lobog.
A fiú most kardját elveti,
ledobja a sisakot.
Átdöfött melléből vér szakad
és dicséret: Drága táj,
üdvözlégy! Fut már az éjszaka,
rajtad nincs hatalma már!
És ujjong az elhagyott anya
arany örömmel tele:
Jön fiam, jön véresen haza!
Jaj, szívem szakad bele!
anyjához, íme, hazajött,
ott fedje a hazai rög.
(Ford.:Lator László)
Fakó köntösben, hószín ménlován,
álomban, éjjel, itt járt Ősapám,
ruhája egyszerű, díszt nem visel,
de nagy szemében őserő tüzel.
Dús hosszú fürtje barna, mint a föld,
vasmarka kérges, nagy tusákra tört,
süvegje mellett karvalyszárnya száll,
előtte messze száz vitéz halál.
Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
- kacagni tán soha nem is tudott -
nyakán feszülnek holló-vérerek,
tömbmelle vulkán tengerek felett.
Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! -
bronzajka mozdul s nem hallik szava,
rám néz, szemembe, kezet fog velem,
bús apa bús fiával, csendesen.
Mélázó szomorú lesz a fiunk,
De tűzszavú, lázadozó ember;
Boltíves fehér, nagy homlok alatt
Félelmes, babonás, szomorú szemekkel.
Add neki a bízó, büszke erőd,
Harcokra született, fellobogó kedved, -
Az én méla, örök bánatomat,
Szomorúságom a lelkibe ne engedd.
A szeme azért legyen az enyém,
Hogy mindent színes, szent fátyolokba lásson,
Ha megcsúfolják, ha robotba hajtják,
Akkor is szeressen, higgyen, megbocsásson.
Add neki a pogány szépséged is,
A tűzimádó véred lobogását,
Hadd legyen fegyvere az életre ezer,
Silánynak, szegénynek soha, sose lássák. -
Édes szülém, szeretett jó anyám
Lelkem csüngött leveled
Minden kis mondatán.
Sajgó betűidtől
Mit szíved könnyezett
Keblemben felocsult a múlt,
S minden emlékezet.
Soraid végén hosszasan tűnődtem
Fájt a távollét, az idő
Mely rohan felettem.
S ha néha-néha meg is pihentet
Egy-egy gondolat,
Koncként dobja az élet
E drámával teleírt almanach.
Bár e talajban már megragadt gyökerem
Lombom árnyékának sátrát
Sokszor csak keresem.
tudod, jó anyám
A lélek úgy elkalandozik,
A hazavágyástól vergődőn
Sem itt, sem ott nem lakik.
Szomorkodom sorsotokon,
Mely oly mostoha,
Hogy a szegény nép élete
Mártírság, golgota.
anyám, itt is árva az árva,
Gonddal kel, s fekszik a szegény
Itt is verejtékkel kerül
Asztalra a kenyér.
Köszönöm anyám,
Hogy írtál mindenről nekem,
Szívem fáj, hogy pusztul
Szegény magyar népem.
Itt is ritkul
Amerika öreg magyarsága,
A fiatalokat meg elnyeli
A nagy népek óceánja.
Körös-körül mindenfelé
egy fél világ gyászol,
Teremtés koronája az ember
Hullák között gázol.
S felettetek az orkánnak
Száguld bősz haragja,
De reméljetek anyám, hogy fölvirrad
A magyar föld szent új márciusa.
A téli hóba, téli ködbe,
A széles pincelyukra dőlve
Áll öt gyerek.
Feszült inakkal lesve, térden
Bámulják, hogy süti a pék benn
A kenyeret...
Erős, fehér, nagyizmú karja
A szőke tésztát megcsavarja
S bedugja jól.
Hallják pattogni a kenyérkét,
Aztán a mosolygós, kövér pék
Egy dalt dalol.
Mind kuksol ottan, egy se moccan
És a pirosló lyukra hosszan
Néznek kívül.
S ha holmi gazdag dáridóra
A szőke, illatos cipócska
Végre kisül;
S a füstlepett gerenda alján
Dalolni kezd a drága, halvány
Kenyér-darab;
És száll a tűz-ajtón az élet,
Bús, árva lelkük is feléled
A rongy alatt.
Ruhájukat a dér befújta,
De ég szemük és élnek újra,
S csak néznek ők.
Rózsás orruk a rácsra nyomják
S dalolnak, látva ezt a pompát,
Bús fény-lesők.
Imát dalolnak epedezve
S úgy lehajolnak a kemence
Szent fényinél,
Hogy szétreped rajtuk a nadrág
S elkapja lengő ingök alját
A téli szél...
Fakó köntösben, hószín ménlován,
álomban, éjjel, itt járt Ősapám,
ruhája egyszerű, díszt nem visel,
de nagy szemében őserő tüzel.
Dús hosszú fürtje barna, mint a föld,
vasmarka kérges, nagy tusákra tört,
süvegje mellett karvalyszárnya száll,
előtte messze száz vitéz halál.
Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
- kacagni tán soha nem is tudott -
nyakán feszülnek holló-vérerek,
tömbmelle vulkán tengerek felett.
Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! -
bronzajka mozdul s nem hallik szava,
rám néz, szemembe, kezet fog velem,
bús apa bús fiával, csendesen.
Kapcsolódó cikkek:
Nyári zápor
Lassú táns
Vers