Mindannyiunkban él egy gyermeki Én, aki szeretetre, elfogadásra vágyik, aki játszani akar, aki rácsodálkozik a világra, aki képes elfogadni az újdonságokat a maguk valójában, aki szeretettel vegyes kíváncsisággal fordul oda mindenhez és mindenkihez. Vagyis így tenne, ha gyermekkorunkban nem értek volna olyan sérülések, melyek annakidején nem lettek helyreigazítva, szülői szeretettel megoldva, szülői simogatással, puszival „meggyógyítva”.

Ez még a legjobb, legodafigyelőbb szülőnél is megeshet, hisz vannak olyan helyzetek, amikor esetleg épp kifut a tej, gyorsan le kell kapni a tűzről, közben a gyermek elesik, és az anyuka csak később tud odalépni, hogy felemelje – akkor, amikor a gyermekben már megjelent az elhagyatottság érzet.