Mindannyiunkban él egy gyermeki Én, aki szeretetre, elfogadásra vágyik, aki játszani akar, aki rácsodálkozik a világra, aki képes elfogadni az újdonságokat a maguk valójában, aki szeretettel vegyes kíváncsisággal fordul oda mindenhez és mindenkihez. Vagyis így tenne, ha gyermekkorunkban nem értek volna olyan sérülések, melyek annakidején nem lettek helyreigazítva, szülői szeretettel megoldva, szülői simogatással, puszival „meggyógyítva”.

Ez még a legjobb, legodafigyelőbb szülőnél is megeshet, hisz vannak olyan helyzetek, amikor esetleg épp kifut a tej, gyorsan le kell kapni a tűzről, közben a gyermek elesik, és az anyuka csak később tud odalépni, hogy felemelje – akkor, amikor a gyermekben már megjelent az elhagyatottság érzet. Akkor a gyermek már nem úgy fogadja a simogatást, babusgatást, vigasztalást, mintha abban a pillanatban kapta volna, amikor a „baj” megtörtént. Ezek a megoldatlan problémák felnőtt korban gondot okozhatnak önmagunk elfogadásában, szeretetében, ennek következtében nem tudunk elfogadni mást sem olyannak, amilyen, így bennünket sem fognak tudni elfogadni.

Vagy előfordul, hogy a szülő rászól a kisgyermekre, hogy ne játsszon egy számára kedves gyermekkel, mert esetleg az öltözéke, társadalmi helyzete, származása nem felel meg a szülőnek – holott semmit nem tud arról a gyermekről – csak látja. Mivel a gyermek érzi a függőséget, így alkalmazkodik a szülői elváráshoz, viszont benne marad az elfojtott vágy, hogy játszhasson azzal a gyermekkel, de nem mer, mert akkor a szülő „nem fogja szeretni”. Ez felnőtt korban címkézésben, a másság elutasításában, durvább esetben fajgyűlöletben nyilvánul meg.

Van olyan is, hogy a gyermeknek vannak tapasztalatai, melyek a szülő számára „már” nem ismertek, nem elfogadhatók, így azt mondja rá,hogy nincs is – ilyenkor a gyermek szintén kicsit megzavarodik, hisz ő „még” tapasztalja azokat az „irreális” dolgokat, melyeket a szülő „már” elutasít, hisz nincs rá fizikai, kémiai – vagyis materiális bizonyíték -, így a gyermek inkább nem beszél többet róla, és eltemeti magában.

Ez utóbbi kettőből jön az, hogy felnőtt korban elutasítunk olyan dolgokat, amikről nincsenek mélyreható ismereteink – legföljebb bulvár szinten találkoztunk velük -, így azokat az embereket is csípőből elutasítjuk, akik ezekkel a dolgokkal közeli kapcsolatban állnak.

Pedig… tudat alatt mindenki kíváncsi – hisz a benne élő gyermek kíváncsi. Tudat alatt mindenki érzi, hogy van valami, ami nem fogható meg kézzel, ami nem mérhető a fizikai sík műszereivel – ám mégis létezik, befolyásolja életünket, mindennapjainkat.

Nos, amikor ilyesmivel találkozunk, akkor a bennünk élő gyermeki szerepszemélyiség sír, hisztizik – akár az elutasító, akár az elfogadó táborhoz tartozik.

Nekem van véleményem, célom, tervem a jövőre – ám ez nem jelenti azt, hogy nem hallgatom meg más véleményét, nem vagyok kész az építő jellegű párbeszédre, nem vagyok hajlandó a kompromisszumra, vagy a nézetek közelítésére. Két lábbal a földön járok – hisz a tanultakat azonnal átvittem és átviszem a gyakorlatba. Ettől függetlenül nem utasítok el semmit, amiről nincsenek mélyreható ismereteim – legfeljebb kicsit vitatkozom – mindaddig, amíg meg nem győztek, vagy én meg nem győztem a vitapartnert – hihi!

Bennem is sokszor sír az a pici leányka. Olyankor „elmegyek” és találkozom vele, hogy megszeretgessem, megsimogassam, megpuszilgassam, és legfőképp azért, hogy megmutassam neki, hogy van tovább… - hisz itt vagyok, immáron 55 évesen – bizakodással tekintve a jövőbe, nem feledve a hibákat és tanulva (legalábbis remélem) a hibáimból, melyeket ugyanúgy, ugyanolyan mértékben már nem fogok elkövetni.