A szerelem egy csoda – nem fizika, nem kémia, nem biológia – megfoghatatlan, sokszor rosszkor jön, sokszor rossz az irányzék, gyakran viszonzatlan, felülírja a logikus gondolkodást, égi magasságokba röpít, majd beledöngöl a betonba… Elég hozzá egy pillantás, egy mozdulat, egy szó, egy illat – és máris el vagy veszve… Gyártod a rózsaszínű álmok szappanbuborékját, és józan ésszel hiába pukkasztod ki valamennyit, azok csak jönnek le a futószalagról mint egy gyárban a késztermék – és nem biztos, hogy el tudod adni – hihi!

Még, ha addig biztosnak is érezted magad – önmagadban – akkor is elfog a bizonytalanság. Akkor is, ha beteljesedik, akkor is, ha nem.

Nem korfüggő. Megtalálhat bármikor, bárhol – lehet, hogy fiatalon találkozol vele, de az is lehet, hogy hosszú éveket kell leélned nélküle, mire végre megtapasztalhatod ezt az édes – keserű „ízét” az ÉLET-nek. Van, hogy már feladtad, hogy neked is jut belőle, és akkor hasít beléd villámcsapásként és Te porrá égsz tőle.

A visszautasítás fájdalmas – de… legalább megtapasztalhattad, hogy Te is képes vagy ennek a csodának a befogadására, csak meg kell találnod azt az embert, aki felébreszti benned és képes arra is, hogy viszonozza.

A remény hal meg utoljára.