Tihany mögött már lebukott a Nap

Fénysugarait a felhőkre küldte.

Alattunk már nyugodt a víztükör,

Elsimult, várja: jöjjön már az este.

A túlsó part már eltűnt szemünk elől,

Lopakodó, lassú  árny belepte.

Hattyúk és kacsák is elültek,

A nádasban várva a reggelre.

Az égre csillagok pattantak,

Ránk borult az őszi éj csendje.

Kicsit még sétálunk lassan,

Aztán betakar az éjszaka leple.

Ő  kelme már a kert alatt jár, s vár,

S  árga-arany fénnyel üzen a nyár.

Z  izeg, libeg még a sok levél,

L  assan a dértől lába kél.

O  lyan szép, meleg a nyár,

P  edig már délre jár.

Ó  rája lejár,

D  e még várhat:

Z  öldüljön

I  smét

K  i !

E  gyszer régen álmomban átéltem,

Z  avart az érzés, de szép, és jó volt.

A  rra  vártam és reméltem,

S  okáig megmarad nekem.

Z  okogtam, sírtam érte,

E  mlékszem fájó volt.

R  eggel ébredve,

E  lmerengve,

L  éptem hát:

E  lég!

M  últ!

I  tt

N  oha

D  élelőtt,

I  deje már

Á  télni, várni,

N  ézni, és élvezni,

N  yarat idézni,

Y  vonnal réten sétálva,

Á  rnyékos fák alatt pihenve,

R  omantikusan nyárra gondolni.!

Elmentem Lellére.

Végre!

Megleltem egy kenyeret

félbe!

Kenyeret felszeleteltem,

Keszthelyre menve

megettem.

Kertemben leheveredtem.

Egészségemre!

Istent úgy képzelem,

  mint a Napot.

S körülötte a csillagok

  vagyunk mi emberek.

A Nap nekünk, értünk

  ragyog,s éltet.

A sok ember küzd,

  téved és szeret.

Isten az örök,

  a létet mozgató,

A Nap a fény, a meleg,

  az életet adó.

Minden, minden tőlük ered,

  még akkor is, ha ezt nem értjük meg.

Mindent mi még nem tudhatunk,

  de akarjuk, ezért tanulunk.

Isten, amit nekünk megenged,

  megismerjük, s éljük az életet.

Nem kell a rossz,nem kell a háború!

Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten

A lelkem terheket hordozott,

Egyszer csak könnyebb lett a terhem,

Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,

Talán anyám, apám régen?

Talán más is, aki szeret,

Jó barátom, vagy testvérem.

Én nem tudom, de áldom Istent,

Ki nékem megváltót hozott,

És azt, aki értem csak egyszer is ,

Egyszer is imádkozott!

2012. 12.21. téli napforduló.

Még egy év talán adatik.

A maják tudták, ismerték a jövőt,

Pontos emlékművük jelöli az időt.

Végleg eltűnik a Nap,

Vagy elszáll, elröpül a Föld.

Fekete alagúton át újjászületünk,

Vagy kirepülünk, s megszűnünk.

Isten adta az időt,

Most elveszi, visszaveszi létünk.

Mi lesz a virágokkal, lepkékkel,

S a madarak majd fészkükre hová szállnak...?

  2011. decemberben / születésnapom körül elmélkedtem!/

Bejárnám az egész világot,

s annak minden szépségeit,

elmennék távol Szibériába,

s Afrikába is, mert az melegít.

  Bejárnám a sivatagot,

  az oázisban megpihennék,

  elkötném a beduin tevéjét, 

  vele csak mennék, mennék.

Bejárnám a tengereket,

utaznék álomhajókon,

az Északi-sarkot is megnézném,

segítenék az eszkimókon.

  Bejárnám a messzi keletet,

  Japánt, Kínát és Indiát is,

   megnézném Egyiptomban, hogy

   mit rejt a titokzatos piramis.

Születésnapomra

62 éves lettem én -

"meglepetés e költemény"

        ejnye

        bejnye

ajándék, mely csekélyen

e konyha egyik szegleten

        nekem

        nekem.

   62 évem hova lett

   s a sok évi kereset.

         Hová,

         hová?

Lettem volna óvónő

vagy tanítóként egy kitűnő

         sekély

         remény.

  De nem lettem, mert egyetlen

  célért tettem az életem

         mindent

         oda.