GYÖNGGYEL BÉLELT KALÁSZOK

Öregapó számtalan ránca,

eke szántotta barázda.

Eleven húsába magot hint,

a Remény szorgalmas keze.

S lám ott csírázik legszebben,

hová a munka verítéke hullt.

A felhők könnye, s a Nap szeme

a kicsinyke hajtásokból

dúsbolyhú szőnyeget szőtt,

melynek minden szála élet

millió-millió gyermek,

a Föld ölébe kapaszkodva.

A rubin színű, bársony ruhás

Pipacs kisasszonyok hadát

magukhoz ölelték, a még

zöldfülű úrfik, s lágy karral,

hajladozva csalogatnak,

egy nagy-nagy vígasságra:Érni!

A mai napomat vastagon jellemzi a mélabú, vánnyadt jó kedv, egy igazi, női hiszti.Meg nem mondanám, a valódi okot, hogy miért.Csak, mert, azért...Amit írok, lehetne vicces is, de nem az, csak egy középkorú nő hisztije, vagy amit akartok!

EGY MENŐ...NŐ

 Életem kitárom, és látom

haragos sárgában, világom.

Fél lábon felhajtom adagom,

így fázva, elázva kocsmázom.

Bőröm, csudalila, libabőr

agyamban szétrobban, roppant kő.

Csacsogó, gőzzel telt kis pofám,

s vaktában feltüzelt ceruzám,

tintával eteti beleit,

ész nélkül szeszeli sebeit!