GYÖNGGYEL BÉLELT KALÁSZOK

Öregapó számtalan ránca,

eke szántotta barázda.

Eleven húsába magot hint,

a Remény szorgalmas keze.

S lám ott csírázik legszebben,

hová a munka verítéke hullt.

A felhők könnye, s a Nap szeme

a kicsinyke hajtásokból

dúsbolyhú szőnyeget szőtt,

melynek minden szála élet

millió-millió gyermek,

a Föld ölébe kapaszkodva.

A rubin színű, bársony ruhás

Pipacs kisasszonyok hadát

magukhoz ölelték, a még

zöldfülű úrfik, s lágy karral,

hajladozva csalogatnak,

egy nagy-nagy vígasságra:Érni!

Borz-szél cirógatta testüket

a magvas gavalléroknak,

míg a Nyár lánya, Július,

méz-arany hajukat bújta.

S halkan ezt susogta Nekik:

A szerelmem beteljesedett.

Halálba, suhogva suhantok,

lábról kaszabolt kalászok,

mert a végetek, most víg ünnep,

az új reményünk új magva.

Csírázik, és meghal értünk.

Belőletek fakad,élet-forrásunk!

Gyönggyel bélelt kalászok,

télen, Rólatok álmodom!

Én