A nyugalom?

A nyugalom azon ablakon repült velem ahol én,

És távol szállt, mint boldogságra a remény

És messze se kergetem, mert minek tenném?

Nyugalom? Majd hát hat láb mélyen nyugszom én!

Hol kiengedték lelkemet ott nyugszik a Szívem is,

Hatalmat adhattam volna, de csak emlékem foszlányát keresik

Nem maradtam más, mint hüvely a földön,

Elegem van, húzzon, a francba a sok nem törődöm!

Akarod még, hogy lelkemet tegyem ki placcra,

Havas telepre vagy izzadó betonra, napra?

Tegyem a lelkem pallóra, cápák elé,

Vagy csak hagyjam, hogy a gonosz egyé?

Köszönöm!

Köszönöm: ez olyan, mint kivert halnak: Tudsz te úszni!

Ja de már hova?

Ki lenne olyan ostoba, hogy azon elmélkedne,

Ússzon az, aki kifogta!

Lehetetlen mással élnem,

Nem érzem, hogy megígérem,

Hogy elmondom, hogy bízzak,

Lelkemből már csak fogyok, testem dac, hogy kihízzam.

Viccesen hangzik, és ez mindennek teteje,

Hogy elfogyott az akarata, lelkemnek ereje!

Nevemmel vértezem, szavaknak viharát,

De ki érti majd meg, annak tartalmát?

Van, hogy álmodom, szeret valaki úgy, ahogy akarom végre,

De nem vagyok, öreg könyv nem lehetek ennek évenként kitéve.

Nem vagyok én porszem holmi alma héján,

Csak elpusztult lepke, szerelem múlandó szárnyán.

Boldogság az létezik? Talán csak másnak!

Én nekem nem elég, ha sexért kívánnak!

Nekem a lelkemnek kell kő kemény szeretet,

Ha az volt, mit eddig tapasztaltam, akkor ez a föld a pokol lehetett!

Írta: Budai Gábor