És...!

Birtokában a múltnak, írva a jelenbe,

Számítok, hogy szeretsz, számítok szívedre!

Igennek veszem minden pillantásod,

Istenem kérlem, legyek a legjobb szerelmed , legjobb barátod!

Én akarok lenni az, mi eddig nem lehettem!

Azzá akarok vállni, amit kerestem,

Eddig, vagyis szerelmes beléd,

A világ végére is elmegyek eléd!

Írta: Budai Gábor

Jaj! Hú! Na de?

Imitt-amott éljen,

Szívemből egy darabot kérjen,

Lényegére ne reméljen,

Mindent Ő velem, megbeszéljen.

Pontozzon, ki ássa gödrét,

Éljen az, ki embert ölt még?

Vígan mondja, mit is akar, 

Ha elmennék, visszazavar.

Ki volt, ki nem,

Ki éltette,

Kinek kellet, 

Ki rá, kezét tette.

Jobbnak láttán, s hideg képpel,

Ki tudtok békülni versem, ezen részével?

Én ki tudnék, ha érteném, mert bár a részem,

Még is lesz, oly idő, mikor már nem emlékszem, 

S hagyom majd, hogy múltammal el enyésszen,

Nem tűnök el talán a semmiségben,

De bár annak része tán megszűnök lenni,

Az ember az idő ellen, soha nem fog tudni, semmit se tenni!

Mit okozhat az azonnali?

Bár ne lenne már írástudó gép, bár lenne már az élet csak a közeledben szép.

És nem távoli üzenet lengjen tétlen az éterben, mert idegre öl, idegre hat, lehet sok embert meg fog, De idővel ki irthat, kitilthat a józanészből,

Jobb a szerelem kéz a kézből, ismered a testem én is tied,

Ismerem a lelked, ismerem a szíved.

Ép ezért van az, hogy nem érdekel,

Ha más egy millióval gazdagabban sétál el,

Mert tölt, mert szed, mert „load-el”, ha nem kell hűvös takaró az azonnalidat dobd el!