Kapcsos Béla Károly; A fa, és a habok


A vágy hajtotta egyre őt.
s hallgatta a susogást,
az évek alatt egyre nőtt,
a Duna érintette homlokát.
A folyó kacérkodott vele,
de távolságot tartott,
már fehér lett az Ő feje,
mire a hívó habokba hajlott.

Rézi

 Kapcsos Béla Károly; A megfáradt

Csak úgy elhevert
 ám lent maradt,
 elszállt az ereje,
 a fák állva halnak
 ha itt van az ideje.

 Ifjoncok susogtak lelkének altatót,
 vánkosa pázsit és madarak hangja szólt,
 pipacsok szemlélték a megtért öreget,
 a kék ég vont rá selymes szemfödelet.

 Kérge megfakult
 zöldje elveszett,
 a fonálnak vége,
 Druidák sóhaja
 lüktet bensőjében.
      Rézi

Kapcsos Béla Károly; A Fák Atyja

A szelek cibálták
 s roppantották törzsét,
 küzdött keményen,
 a mindennapi létért,
 csavarta a vihar
 s néha önmagát,
 gallyai hajoltak
 ostorozták derekát.

 Adott árnyat s lombja menedéket,
 testén nőttek fel lárva nemzedékek,
 lágy ölelésében fiókák ringtak,
 fecsegését hallgatta ő a pataknak.