Éva vala az első nő,

Egy oldalbordából lett meg Ő.

Mindanyiunknak anyja,

Mert Ádám Őt akarta.

Ők uralták a paradicsomot,

Ősi szép világot,

Sok szelíd állatott,

Színpompás virágot.

Éva volt a gyenge,

Esze akár a penge.

Már akkor is többre vágyott,

Kergetett csalóka álmot.

Hű párjának mondta:

„Nincs egy cuki kis rongya,

Lábát szúrja a tüske,

Hogy legyen magára büszke?”

Teltek, múltak az évek,

Peregtek gyorsan a képek,

Almafa nőtt a réten,

Felcseperedett szépen.

Mosolygós almák rajta,

Jóízű, mézédesfajta,

Szólott az Úr, a homályból:

„Nehogy egyetek az almából!”

„Tiltott gyümölcs az néktek,

Énreám hiába néztek.

Tudásnak magva van benne!”

Évának ez lett a veszte!

Kijárt a magányos fához,

Gyümölcstől roskadó ághoz.

Az almákat sóváran nézte,

Kegyéről lemond’na érte.

És ekkor a gonosz kígyó,

Ágak közt ravaszul ringó,

Leszakajt néki egy almát,

Beindítván gonosznak malmát.

Megörül Éva az almának,

Nem állott ellent a vágyának,

Mohón harapott beléje,

És Isten ott termett elébe.

Menydörgő hangon tombol:

„Menjetek hát a Paradicsomból!

Isteni parancsom megszegtétek,

A tudás gyümölcsét megettétek!”

„Ez lesz a vesztetek!” Mondta.

„A tudás fog dönteni romba!

Megmérgezi majd emberi léted,

Ez lesz a veszted, legvégül néked!”

Lelógó orral mentek,

S közben az almából ettek.

Élvezték tudásnak ízét,

Bár tönkretették teremtés mívét!