A vonat sebesen száguldott a síneken, a mezők és fák alkotta zöld táj sebesen suhant el mellettem. Néha a zöld békéjét megtörte egy-egy apró falu. Lehunyt pilláim alól vetettem egy pillantást útitársamra, feketehajú, barna szemű, magas srác volt – régi ismerősöm. Örültem, hogy nem egyedül utazom. Átszelni az országot valószínűleg több napig is eltarthat majd, jegyezte meg, mikor elindultunk, de nem érdekelt. Kihívást jelentett és azokat szerettem. Ekkor még nem gondoltam, hogy egy életre szóló élmény lesz ez az út.
Hamarosan a nap lebukott a hegyek mögé, s a hold ezüstös arcával megjelent az égen.

Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem tudtam elképzelni róla.
A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosítót használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta.

Hosszas zuhanást követően – s miután átbucskáztam egy bárányfelhőn, mely kétségbeesetten bégetett utánam – könnyedén értem talajt, a vattacukorszerű, perzselő homokban. Zavartan néztem körül, mert nem tudtam, hol vagyok, de aztán rájöttem: egy tengerpart. Néhány méterre tőlem a habzó vízözön hullámai lustán nyaldosták a partot. A vízcseppek olyanok voltak, mint ezernyi ragyogó gyémánt, ahogyan megcsillantak rajtuk a tűző nap sugarai. 
Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából.