Kis türelmet...
Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már
ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva
vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a
valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem
tudtam elképzelni róla.
A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg
idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosítót
használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és
a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta. De,
amikor megvettem ezt a képet, akkor még az előbb említett két tárgy is hozzá
tartozott! Mármint, a bohóc akkor még viselte őket. Jobbnak láttam
elfordulni a képtől, így is tettem, szép lassan kisétáltam a szobából, s végig
szemmel tartottam a falom oly békésen logó képet. Húsz perccel később egy kávé
társaságában tértem vissza és szembesülnöm kellett a festmény
hangulatváltozásával. A bohóc arcán gúnyos vigyor ült, fagyos kék szemeit
egyenesen rám szegezte, aztán elnézett a szoba másik felébe. Még a kávémat is
kilöttyentettem meglepetésemben. Így hát visszaszaladtam egy rongyért,
feltöröltem. Amikor újból felpillantottam a képre egy komor arccal találtam
szemben magam. Ez az alkotás nagyon
csúnya játékot űz velem. Szándékosan akar az őrületbe kergetni? Már értem, hogy
miért adott túl rajta az előző gazdája. A festményt talán, ha egy hete
vettem meg egy garázsvásáron. S egészen tegnapi g semmi gond nem volt vele,
csakhogy azóta azt játszotta, hogy életre kell. Mindeközben a bohóc felvette a
sapkáját, olyat viselt, mint az udvari bolondok. S mikor megrázta a fejét, a
sapka végén a csengők csilingeltek. Arról már nem is beszélve, hogy a
sminkjétől kirázott a hideg. Az arca hófehérre volt mázolva, a haja vörös volt,
a szemeit vérvörös smink ölelte körül, ahogyan a száját is hasonló árnyalat
ékesítette. Néha pedig viselt krumpliorrot, néha meg nem – mikor éppen milyen
kedve volt hozzá. Most viselt. Viszont hamar megunta és lekapta az orráról,
majd hozzám vágta. Egy pillanatig tényleg úgy tűnt, hogy kiesik a festményből,
ám mielőtt elért volna, a vászon megállította. Megint kimentem a konyhába és
egy jó darabig elidőztem ott. Semmi kedvem nem volt visszamenni a szobába, vagy
látni azt az ostoba tintapacát. Ekkor azonban megszólalt a telefon a szobában,
kényszeredetten masíroztam be a helyiségbe. A bohóc amint meglátott
kivillantotta fogsorát felém, majd torz grimaszt vágott.
- Hagyd már abba! – kaptam fel egy lepedőt a közeli kanapéról és letakartam
vele a képet. Majd megkönnyebbült sóhajjal ültem le a bútordarabra. Ám
nyugalmam nem tartott sokáig. A lepedő percekkel később leesett és a bohóc
küldött felém egy igazán ördögi mosolyt. Ijedtemben rögvest bevetődtem a kanapé
mögé, onnan lestem a képet. Az gonoszul figyelte minden mozdulatom, már amit
éppen látott. Visszabújtam, aztán újból kinéztem. A bohóc ekkor csücsörített
vérvörös ajkaival, majd csókot dobott felém. Mit tegyek? Nem bírok ki még egy éjszakát ezzel az idegölő
szobatárssal!
A bohóc most a markába röhögött. Mikor újra felnéztem rá, éppen sírt.
Hitetlenkedve néztem, amint véres könnyeket hullat. Hogy szabadulhatnék meg tőled mielőtt te szabadulsz meg tőlem?
Erre a sápadt arc kajánul elmosolyodott. Úgy váltogatta az érzelmeit, akár
egy mozgókép. Az előbb még jókedvűen nézett rám, aztán meg rosszallóan, mintha
bármit is elkövettem volna ellene. Na, jó.. talán a letakarását joggal
sérelmezhette. Most meg rám öltötte a nyelvét! Kezdett nagyon elegem lenni új
lakótársamból, merthogy legalább felért eggyel. Hirtelen eszembe jutott valami,
s nagy lelkesedéssel berohantam a konyhába. Lekaptam a konyhapultról egy
kenyérvágó kést és úgy futottam vissza a szobába, mint aki csatába vonul. A
bohóc a szemgolyóit piszkálta, amikor átestem a küszöbön. Egy gyors
tigrisbukfencet követően támadásba lendültem.
- Te fogod húzni a rövidebbet, nem én!
Döftem volna, ám a kezem centikre a kép előtt megállt a levegőben, mert a bohóc
megragadta a csuklóm. Annak ellenére is éreztem szorítását, hogy ő képtelen
volt kinyúlni a képből. Egy percig ijedtnek tűnt sápadt ábrázata, ám hamar
rájöttem, hogy csak engem utánoz. Dühömben a levegőbe döftem a késsel. A
festmény röhögött. Mulatatta a szerencsétlenkedésem. Elejtettem a kést, ő meg a
jogarával hadonászott, mely a gazdájával együtt hahotázott.
- Ez nem lehet igaz! – nyúltam a kés után. Újra döftem, de ezúttal sokkal
erősebben. A bohóc most nem tudott megállítani, hanem a szeme elé kapta a kezét
rémületében. A kés beleszúródott a homlokába, majd egy erőteljes mozdulattal
végighasítottam vele a vásznat. A rémes alak hófehér arca kettéhasadt, de még
ekkor is idétlen vigyor ült az arcán.
- Mondtam én, hogy te húzod a rövidebbet!
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kapcsolódó cikkek:
Vörös ajtó: Merengő