Hitetlenkedve néztem a szelíd szempárt, mely már-már ártatlannak tűnt. Pedig előző nap még azt hittem, hogy meg akar ölni. Elgondolkodva vakartam meg az állam – biztos, hogy ez a valami akart tegnap olyan kegyetlenül végezni velem? Most valahogy nem tudtam elképzelni róla.
A bohóc kék szemei fátyolosan tekintettek le rám a festményről, arcán meg idétlenül üde vigyor ült. Egyszerűen úgy festett, mint aki tudatmódosítót használt. A másik, ami viszont szemet szúrt az az volt, hogy eltűnt a sapkája és a jogara, ami a rend kedvéért őt ábrázolta.

Hosszas zuhanást követően – s miután átbucskáztam egy bárányfelhőn, mely kétségbeesetten bégetett utánam – könnyedén értem talajt, a vattacukorszerű, perzselő homokban. Zavartan néztem körül, mert nem tudtam, hol vagyok, de aztán rájöttem: egy tengerpart. Néhány méterre tőlem a habzó vízözön hullámai lustán nyaldosták a partot. A vízcseppek olyanok voltak, mint ezernyi ragyogó gyémánt, ahogyan megcsillantak rajtuk a tűző nap sugarai. 
Hirtelen mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából.