A vonat sebesen száguldott a síneken, a mezők és fák alkotta zöld táj sebesen suhant el mellettem. Néha a zöld békéjét megtörte egy-egy apró falu. Lehunyt pilláim alól vetettem egy pillantást útitársamra, feketehajú, barna szemű, magas srác volt – régi ismerősöm. Örültem, hogy nem egyedül utazom. Átszelni az országot valószínűleg több napig is eltarthat majd, jegyezte meg, mikor elindultunk, de nem érdekelt. Kihívást jelentett és azokat szerettem. Ekkor még nem gondoltam, hogy egy életre szóló élmény lesz ez az út.
Hamarosan a nap lebukott a hegyek mögé, s a hold ezüstös arcával megjelent az égen. Olyan vagonban utaztunk, ahol a székek akár ágyként is funkcionálhattak egyetlen kar meghúzásával. Meguntam az ücsörgést, s átalakítottam ülőhelyemet fekvő alkalmatossággá. Sam haverom kényelmetlenül feszengett a helyén, ugyanis az túl kicsinek bizonyult számára. Nem bírtam megállni beszólás nélkül. – Nem kellett volna olyan sok spenótot enned!
- Hé, de így legalább erős vagyok, mint Popeye!
Mindketten jót nevettünk ezen, majd elnyomott az álom.
Valamikor az éjszaka közepén ébredtem fel, s úgy döntöttem, megkeresem az illemhelyiséget. Legalábbis Samnek ezt mondtam mielőtt nekivágtam a vonat felfedezésének. Csak egy kicsi körül akartam nézni a fedélzeten. Csöndesen haladtam kocsiról kocsira, igyekezve senkit sem felriasztani. Mindenki mélyen aludta az igazak álmát. A kocsik többségében halványan derengett a lámpák fénye, néhol azonban a korom sötétben kellett botorkálnom. Szerencsére ilyenkor semminek sem mentem neki, mert az emberek maguk felett tartották a csomagjaikat, vagy a tárolókban. Bár a vonat lassabban haladt, mint napközben, a talaj mégis mozgott a lábam alatt. Egyszer csak egy újabb olyan kocsiba értem, amelyben nem volt világítás. Nyugodtan, óvatosan lépdeltem, míg nem valami furcsa, mély, lihegésszerű hang ütötte meg a fülemet. Azonnal kihagyott kettőt a szívem, ijedtemben meg sem mertem mozdulni. Valaki közvetlen mögöttem állt és beleszuszogott a tarkómba, miközben valamit az oldalamhoz nyomott.
- Csokoládé – suttogta eszelősen. Ezután ért az első szúrás, fájdalmamban felkiáltottam, majd oldalamra szorított kézzel rohanni kezdtem. Oldalam erősen lüktetett, langyos és ragacsos massza tapadt jobb kezemhez. Akárki is volt a kocsiban még rajtam kívül nem érte be azzal, hogy megkéselt, részéről csak most kezdődött a vadászat. Erőmet megfeszítve átverekedtem magam három kocsin, míg össze nem estem a vérveszteségtől. Maradék lélekjelenlétemnek köszönhetően bemásztam két ülés közé, hogy takarásban legyek. Hamarosan közeledő, nehéz lépteket hallottam a kocsi másik végéből. Lélegzetemet visszatartva húztam össze magam, oldalam hullámzott és ontotta magából a vért. A vonat eme részében már nem volt annyi ember, egyértelmű volt: csak magamra számíthatok. Mennyi nyomot hagyhattam magam után? Mikor halok meg a vérveszteségtől? A fejem is lüktetni kezdett, a léptek pedig nem szűntek meg. Hirtelen egy erős kéz ragadta meg a lábam és kirángatott rejtekhelyemről. Teli torokból sikoltottam, s hosszú vércsíkot hagytam a padlón.
- Megvagy! – morogta, felrángatott a földről és a kés élét a torkomhoz szegezve sétáltunk egészen a vonat végébe. Támadóm folyton noszogatott, ugyanakkor az ellentét érte el a késsel. S mostanra minden erőm elhagyott, sőt csillagok vad táncát láttam magam előtt. Vége van, gondoltam. Az őrült pasas beterelt egy raktárszerű vagonba. Alig léptem át a küszöböt, máris összeestem. Egyszerűen kiszaladtak alólam a lábaim, nem bírtam tovább. Percekig hevertem ott, a táncoló csillagokban gyönyörködve. Majd kábán észleltem, hogy rajtam kívül még ketten fekszenek a földön. Ők velem ellentétben meg voltak kötözve, velem kapcsolatban ezzel már nem kellett bajlódni. Így is volt elég gondom, ellenfelem tudta: nem fogok elmenekülni, mivel képtelen lettem volna rá. Félig a jármű falának támaszkodva feküdtem, oldalamra szorított kézzel, összeszorított fogakkal. Szédültem, fájt a fejem. El fogok ájulni, tűnődtem magamban. Vetettem egy homályos pillantást a másik két alakra, ők engem bámultak mély sajnálattal és óriási félelemmel a szemükben. Akár az őzek, na de hova lett a vadász? Csak emlegetni kellett, máris megjelent. A gyér fényben végre megpillanthattam támadómat. Vékony volt, huszonéves fiú, őrült tekintettel. Hát ez tutira nem százas, hunytam le a szemem, azt remélve, akkor talán nem fog annyira fájni. A pasas leguggolt mellém a késsel a kezében, amin ott csillogott a vérem. Egy konyhakés volt az, semmi különös. Ám ekkor előkapott egy másikat; az egy recés élű darab volt. Leginkább egy fűrészre emlékeztetett. Összeszorult a torkom. Game over!
A férfi előszedett a zsebből egy szikét, azzal kezdett neki a kézfejem vagdosásának. Káromkodtam, nyöszörögtem és sírtam egyszerre, annyira fájt. Közben ez az őrült meg csak annyit mormolt az orra alatt, hogy „csokoládé”. Szemem sarkából láttam, hogyan merednek rám a többiek, szemük tágra nyílt a rémülettől, ahogyan az enyém is, a nő velem együtt sikoltozott, a férfitől semmilyen megnyilvánulás nem tellett.
- Francba! – torpant meg váratlanul a pasas, merthogy a szike nem volt elég éles. – Senki sem mozdul! – parancsolt ránk mielőtt elnyelte volna a sötétség. Még ha akartam volna, akkor sem tudtam volna megmozdulni. Rongybabaként hevertem, több sebből véreztem. Akkor megszólalt a telefonom, pontosabban csak rezgett a farmerom zsebében. Nagy nehezen előkapartam, talán ezen múlik az életem. Kis híján kicsúszott a kezeim közül, alig tudtam felvenni. Nem éreztem a gombokat vértől sikamlós ujjaim alatt. Sam hívott.
- Hol vagy? – kérdezte.
- A leghátsó vagonban – suttogtam bele a telefonba. – Segíts! Gyere gyors…
Képtelen voltam befejezni a mondatot, mert a pasas visszajött és elvette a mobilom. A földhöz vágta, aztán megtaposta. Már csak abban bízhattam, hogy Sam még időben ideér.
- Látom, veled van a legtöbb bajom! – ragadt meg a hajamnál fogva és végighúzott a padlón. Hosszú, sötét vércsíkot hagytam nyomként, már semmihez sem volt erőm.

***

Amint Sam berontott az ajtón meglátta a két emberi alakot a földön a konyhakés társaságában. Felvette a kést és gyorsan eloldotta a foglyokat.
- Hol van a lány? – kérdezte sietősen.
- Elvitte – mutatott a nő a vérnyomok felé.
- Jól van, tűnjenek el innen!
Azzal Sam követni kezdte a vércsíkokat. A konyhakést jobbjában szorongatta, úgy mozgott akár az árnyék. Már messziről meghallotta a sikolyaimat, valószínűleg ezért sem lepleződött le kínzóm előtt. Az viszont egyfolytában azt hajtogatta, hogy „csokoládé”. Éppen a szívemet akarta kioperálni a helyéről, amikor abbamaradt a vagdosó mozdulat. Döbbenten néztem fel rá.
- Csokoládé – sóhajtotta utolsó leheletével, s a nyakamba borult. Rémülten vettem észre, hogy a hátából egy kés áll ki, pont a gerincébe szúródott, azonnal meghalt. Megkönnyebbültem, amikor megláttam Samet néhány méterre.
- Ügyes dobás volt – suttogtam elhalló hangon, mikor már mellettem térdelt, a csokoládés őrült alig egy méterre feküdt élettelenül. Sam felnyalábolt a padlóról, elvitt a raktár elejébe, ekkor sötétült el számomra a világ. Órákkal később pedig arra eszméltem, hogy Sam mellkasának dőlve fekszem a helyemen, a vonat meg szalad tovább, akárha mindez meg sem történt volna. Csakhogy minden megtörtént, legalábbis a hasamon körbetekert kötszer, s Sam pulóvere – amit viseltem szétvágott felsőm helyett – erre emlékeztettek.
- Köszönöm – hunytam le a szemem. Sam gyengéden átkarolt, úgy őrizte az álmomat.