Társak: Bernátzki Lajos blog

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Nem vagy belépve

Lajos ismerősei

Társak Órák óta rohantunk. Az elvadult, szúrós levelű rózsaburgonyafák szinte kupolaként hajoltak fölénk.A föld régen oly meleg, párás illata helyett az elpusztult gyilkos páfrányok égető, orrfacsaró szaga itatta át minden porcikánkat. Alattomos csapdák, a hurokborostyánok mindent megfojtó tekercseit kerültük egyre és egyre. Mardosó éhség és félelem. Sehol semmi, ami ehető lenne. Rohantunk. Mindig messzebbre. Messzebbre attól, ami üldözött bennünket. Minden üldözött bennünket. Hiszen csak gyenge, semmihez sem tartozó egyedeket üldöztek. Üldözték Őt és engem. A társamat. Nehéz volt, mert a társam gyenge. De nekem kell megvédenem. Meg is védem. Egyszerűen nem tudom, hogy élek, vagy halok-e? Futottunk az erdőben a társammal, a rengeteg furcsa, számomra érthetetlen élőlény között, futottunk, és futottunk, amíg erőm bírta. Aztán összeestem. Nem értem a társamat. Amikor már úgy éreztem, hogy megmenekülünk üldözőinktől, feladta. Összeesett.De hát nem ez, amire az élet tanított. Nem eshetsz össze. Futnod kell, harcolnod az életért. Mindegy.Ő a társam. Megmarkoltam fogaimmal a testére csavarodott furcsa valamit, és felkaptam.Elkezdtem vele rohanni. Futottam. Rohantam. Egész testem izzott attól, amit éreztem. Aztán megint gyengült a támadók szaga. Nem éreztem őket olyan közel, mint az előbb. Letettem a társamat. Halk morgással megszagoltam a körülöttünk lévő valamiket, aztán visszafordultam társamhoz.Ott feküdt a földön, sápadt furcsa feje, halk nyöszörgése úgy tépte minden porcikámat, mintha a Nagyfogúval találkoztam volna. Nem tudom, miért ilyen gyenge. Pedig együtt futunk. Együtt menekülünk. Még mindig élek. Nem tudom hogyan és miért. Magamhoz tértem, de ott feküdtem a földön, és Társam az arcomat nyalogatta. Ettől valami furcsa érzés öntött el, és eszembe jutott, hogy valamikor más volt az élet. De ez már a múlt. Nem akarok rá emlékezni, nem akarom tudni, hogy mi volt az. Most ott fekszik a földön és gyenge. Emlékszem, hogy valamikor a földön fekvőt megöltem. Nem én, hanem az, aki az múltam volt. Én már mást érzek. Amikor tudatomra ébredtem, már minden ilyen volt. A világ gyűlölt bennünket, és csak az maradt életben, aki elmenekült előle. És akinek társa volt. Lassan ébredek. Gyűlölöm ezt. Én az emberi világ egy tudósa vagyok. Mindig együtt akartam élni a természettel, de az ember fölényével. Ezt elvesztettük. Furcsa a mi kapcsolatunk. Valami számomra érthetetlen dolgot csinál. A szemeiből víz folyik. Pedig, ahogy érzem, nem ellenségem. Valami más, ami benne van, mert mindenem remeg, ahogy ott a földön fekszik. Ez a lény mellém szegődött. Tudom, hogy ki ő. Hiszen évezredek óta társunk. Mi tettük társunkká. Most már megvan, hogy mi történt. Azonnal éreztem, hogy ez a kis furcsa szőrtelen lény a társam. Pedig nem volt benne semmi, amit szerettem korábban. Rám nézett. Nagy, világos szemeiben az a gyönyörű, mindent felülmúló szeretet csillogott, amit sok ezer éve megkaptunk Tőle. Megmentett. Attól, amit mi okoztunk. Amit megérdemeltünk. De Ő mindig bennünket szeretett. Pedig nem érdemeltük meg. Amikor tudatomra ébredtem, valami furcsa érzés fogott el. Egy másik tudat rettenete áradt át. Ott feküdt mellettem egy kis szőrtelen, furcsa alak. Nem volt benne semmi erő, nem volt szép (mint oly sok gyönyörű társam, akikre emlékszem). De szerettem. Nem tudom, miért. A bombák lezuhantak. Tudom, mert a mi emberi akaratunk miatt zuhantak le. Minden elégett. Minden elpusztult, amit a mi világunk jelentett. Érzem, amit gondol. Izzó ezüst valamik zuhantak le, és izzó pokol szállt fel az ég felé. Megváltozott minden. Én még nem is voltam. Mire lettem, már minden más volt, mint korábban. Más volt a Világ. Más az Élet. Én már olyannak születtem, aki ezt a furcsa szőrtelen kis lényt védi. Nem tudom miért. De védem. Mert mi társak vagyunk. Mi összetartozunk. Ő aki van, és Én aki védem.Ő a Homo Sapiens, és én a Lycantropus Sapiens.

Címkék: jövőkép